Szerelmi konfliktusaik során nagyszüleink nemzedékét három nagy külső erő igazította el: a vallás, a hagyomány és lakókörnyezetük közösségének helyi szabályai. A vallás intézményének a felvilágosodás, a tradicionális kultúrának a szex, a drogok és a rock and roll új szentháromsága, a közösségeknek pedig az urbanizáció, az általános individualizálódás és elidegenedés, valamint a technológia egymást követő forradalmai csaptak oda kíméletlenül.
A modern ember fia és lánya ott áll az információs szupersztráda mellett, hóna alatt filléres Oravecz Nóra-idézetekkel, háromszázötven Facebook-baráttal, és enerváltan bámulja, hogy az aktuális pophercegnő miként csapatja szét az arcát drogokkal meg spermával a tizennyolcadik születésnapján. A modern ember fia és lánya magányos, döntésképtelen, elköteleződésképtelen, ha pedig nem az, akkor biztosan súlyos sérülésre van ítélve.
Magunkra maradtunk. Isten után lassan a művészet is halott. A vallás és a tradíció többé nem képes releváns válaszokat adni a vívódásainkra, a szexualitás és nyomában a párkapcsolatok rohamos leértékelődésére, mert a vallás meg a tradíció többé nem autentikusak, nem ihletettek, nem alulról táplálnak, hanem felülről gyártják és diktálják azokat.
A vallás tanait többé nem szenvedélyes próféták vagy bölcs mesterek közvetítik, hanem olyan huszonéves, szélhámos szektavezérek, mint Oravecz Nóra, aki követőinek úgy ad nap mint nap életvezetési tanácsot, erkölcsöt és életstratégiát, hogy nem pusztán Istenről vagy a spiritualitás mibenlétéről nincs fogalma, de még csak olyan személlyel sem beszélt életében, akinek a szókincse elérte volna a hatezret. Csakhogy őt ez cseppet sem zavarja, csak úgy okádja ki magából a bestsellereket a könyvforgalmazó cégek és a félanalfabéta olvasók legfőbb örömére.
A művészet többé nem irodalmat, zenét vagy színházat képez, hanem showbizniszt. Nem teremtő zsenit kíván, hanem kreatív producert. Nem autonóm művészeket termel, hanem futószalagon gyártott, profitot felhajtó nyilvános senkiket. Az egykori művészet produkciós gépezetének fő tevékenysége ma már a másolás és a csomagolás. Ha a pillanatnyi üzleti érdek úgy kívánja, leszerződtetik a kor Mozartját az aktuális reklámfilmhez, azt viszont nem képesek ipari mennyiségben sokszorosítani, ami nincs. Annak meg kellene születnie. Valahol itt kellene lennie egy új eljövetelnek, amely képes felülírni mindazt, amit jelenleg a valóságból látunk. Amilyen Krisztus volt. Vagy amilyen Buddha volt.
Csakhogy egy ilyen szellemi forradalom vajon hogy robbanhat ki abban a világban, ahol a tömegszórakoztatás meg a morál mértéke a Viva Televízió és a vele teljesen kompatibilis Oravecz Nóra lett? A rendszer nem akar kísérletezni, nem akar új utakat, forradalmi gondolatokat keresni, csakis a prolisorban tengődő tömegek nem létező ízlését tovább deformálni tetemes profit reményében.
Mintha egy – külsőre megtévesztésig élethű játék mobiltelefonokat gyártó – kínai fröccsöntő üzemtől várnánk, hogy kifejlessze a kommunikációs eszközök új generációját. Hiába: ők képtelenek bármi újat létrehozni. Csak arra alkalmasak, hogy ötéves gyerekek számára legyártsanak egy pont olyan kinézetű játék kütyüt, amilyet valaha Steve Jobs megálmodott, és a kissrác faterja megvett. Aminek a belsejéből éppen úgy hiányzik a mérnöki géniusz, ahogy Shakirából, Rihannából, Nicki Minajból meg a többi fröccsöntött szuperszemétből a lélek.
A minket körülvevő világrend mérnökei ennek az állapotnak a fenntartásában érdekeltek, hisz a szexuálisan frusztrált, kulturális rabságban tartott, érzelmileg és lelkileg fogyatékos tömegember a kétségbeesetten üldözött boldogság reményétől hajtva maga az ideális fogyasztó, s egy személyben a gépsor vagy monitorsor mögött költekezésének forrását nap mint nap megtermelő tökéletes profitgyártó biorobot.
A pokoli játszma végét egy új szemlélet jelentené. Egy olyan gondolkodás, melynek alapján a dolgozó egy állásinterjú során többé nem jövedelmének alsó határát szabja meg, miszerint „ennél kevesebbel nem érem be, mert ennyit ér a munkám és a szakértelmem”, hanem annak felső határát, mondván, „ennél többet nem fogadok el, mert fontosabb a magánéletem és a lelki békém”. Egy ilyen paradigmaváltás egyaránt volna az egyén felszabadulásának aktusa, valamint a bolygót sújtó globális túltermelés és túlfogyasztás egyetlen elképzelhető féke.
Az új szemlélet nyomán a férfiak felismernék, hogy a tízes skálán kilences külsejű cicababával kilences szintű anyagi elvárások és kilences mértékű párkapcsolati vérszívás jár, a nők pedig belátnák, hogy az ajándékba kapott drága ékszerekkel és a sorozatos egzotikus utazásokkal egy csomagban törvényszerűen bukkannak fel a szeretők ruhadarabjai és a nyomukban járó keserű megaláztatás. Lassan kikopna a szótárakból a „még”, és világhódító útjára indulna a megváltó erejű fogalom: „elég”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 15.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
