Nagyon komolyan elgondolkodtató, hogy két hónappal a brexitnépszavazás után egyes európai politikai vezetők olyan dolgokat éreznek fontosnak helyre tenni, mint hogy „Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból nem fog az európai közösség összeomlásához vezetni”. És hányszor, de hányszor elhangzott már az is, hogy „az unió a közös biztonság- és védelempolitikára, a gazdasági növekedésre kíván összpontosítani”.
Matteo Renzi, Angela Merkel és Francois Hollande olaszországi minicsúcsa inkább emlékeztetett egy Európa nagysága előtti negédeskedő tisztelgésre, üres szólamok hatásos díszletek előtti pufogtatására, mint lendületes programbeszédek sorára. A Nápolyhoz közeli Ventotene szigetén senki nem tűrte fel nagyon az ingujját, és nem esett neki – ahogy ők maguk mondták – Európa újraindításának. Az ok eléggé nyilvánvaló. Franciaország, Olaszország és Németország ugyanis másképp képzeli el az unió lendületbe hozását – bármit jelentsen is ez. És akkor még nem is beszéltünk a csoportokba verődő kisebb tagországokról, perifériaállamokról, az eurózónán kívüliekről.
No meg Jean-Claude Juncker bizottsági elnökről, az általa kiagyalt gazdasági kormányzásos szupertervről. Nagyon jól tudjuk, hogy minden ország a saját bajából kiindulva eszel ki és szeretne az európai arénába betolni üdvözítőnek tartott stratégiákat (lásd: magyar kvótanépszavazás). Franciaország és Olaszország nagyjából egy követ fúj, az őrjítő évtizedes stagnálás után Hollande és Renzi persze hogy uniós gazdaságélénkítő növekedési tervet szeretne látni, még az államháztartási hiány elszállása ellenére is, míg Merkel a versenyképesség és a szigorú pénzügypolitika megőrzését tartja arany középútnak. De ha ilyen alapkérdések nincsenek tisztába téve a legnagyobbak körében, hogyan lenne elvárható, hogy legalább sejtsék, mit akarnak a távozó Nagy-Britanniától?
Mindemellett Olaszország nem is túl titkoltan nem kevesebbre, mint a szigetország helyének betöltésére pályázik az unióban. Ami joggal aggasztja Angela Merkelt, és talán éppen ezért tesztel végig számos európai országot a héten, hogy a szeptemberi pozsonyi uniós csúcs ne legyen égbekiáltó kudarc. Mert ott már elő kellene rukkolni legalább valami homályos, Londonnak irányzott feltételrendszerrel, enyhe utalást lehetne tenni a rettentő hosszú, keserves kilépési tárgyalássorozaton bedobható zsarolási potenciálra, emellett valós, bizonyítható, sőt, vonzó alternatívát kellene bemutatni egy új, határait megvédeni képes, biztonságos Európára. Itt elég csak röviden megemlíteni, hogy olyan, a terrorizmus elleni fellépést nagymértékben előmozdító lépés, mint a biztonságos országok listájának egységesítése, még utalás szintjén sem vetődött fel uniós körökben. Ehelyett – mintegy önfelmentő pótcselekvésként – túlfűtött burkinivita zajlik a nyugati közbeszédben, amelyről jól értesült újságírók máris kiderítették, hogy tulajdonképpen Ausztráliából származik.
Soha nem látott biztonsági kihívásokkal kell megküzdenie az Európai Uniónak, tetézve a bevándorlás koncepciónélküliségével, a szőnyeg alá söpört integrációs nehézségekkel, a radikalizáció új és új jelenségeivel. No és a mag- és periféria-Európa párbeszédre való képtelenségével. Ritka koronaékszerként meg ott csillog a brexit, amely épp azt a problémát helyezte középpontba, amitől már egy ideje joggal rettegnek az uniós vezetők. De a nemzetállami vagy föderális Európa vitáját már nem lehet úgy meghaladni, mint ahogy azt Angela Merkel most a „jobb Európa megteremtése” szlogen bedobásával megkísérelte. Tényleg új lendület kell, de ez az európai elit cselekvésképtelen.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
