Meghalt Esterházy Péter, az író. Isten nyugosztalja. Magamba nézek, és egy nagy kérdőjelet találok. Miért van az, hogy ő volt egyetlen irodalmi találkozásom, akiben nem találtam semmi örömet, akit nem értettem, aki nem tudott belsőmmé válni, interiorizálódni, aki idegen maradt, mert egyetlen szó, egyetlen gondolat sem ragadt meg bennem tőle.
Pedig nagy kincset találtam, igazi örömet adott nekem a magyar és a világirodalom. Petőfi, Arany János, Ady, József Attila, Babits, Móricz Zsigmond, Mikszáth, Jókai, Thomas Mann, Tolsztoj és a többi nagy író lelkem egy-egy darabját jelentik, a Varázshegy, a József és testvérei, a Háború és béke, a Csendes Don személyiségem meghatározó elemei. Amint Déry Tibor, meg a megannyi “mai” író, köztük Rejtő Jenő és Jack London is persze, énemmé lettek, bennem élnek, egy-egy modulatomban, szavamban ott vannak, belém ivódtak. A “kötelező” és nem kötelező olvasmányok a lélek boldog óriáivá váltak nálam, úgy, mint másoknál, a tisztelet és a barátság nemes ötvözetét adták végső elemzésben egy-egy író emberrel való találkozás után.
De Esterházy?
Nem tudtam egyetlen művét sem elolvasni, nem adott “művészi élményt”, mert idegen maradt számomra. Akárhogy is birkóztam vele, nem ment.
Jókaival is előfordult, meg más íróval is, hogy nehezen indult a “barátság”. A Kőszívű ember fiai kifejezetten nehezemre esett az elején. Az oldalakra rúgó fejtegetések elég unalmasak, de aztán mindennek megláttam az értelmét és végül nagyszerű olvasmánnyá vált a nehezen indult “emésztési” folyamat. Hányszor volt, hogy unalmasnak találtam egy-egy könyvet, és csak becsületből olvastam, ástam bele magam. És megérte, szinte mindig megérte a fáradtságot, mert összeállt az élmény, a mondanivaló, gazdagabb lettem.
De Esterházy?
Egyszerűen le kellett mondanom róla, nem tudtam sem élvezni, sem csodálni. Idegen maradt. Igen, az idegensége, ami mindig taszított ettől az írótól, az embertől, a jelenségtől. Az ő világa nem az én világom, mintha az űr lenne köztünk. A hiba természetesen bennem van. Nemcsak azért, mert mások szeretik és meglátják benne az irodalmat, a művészi élményt. És persze a teljesítményt, mert minden irodalmi alkotás egyúttal teljesítmény is. Tisztelet jár ezért a mű alkotójának.
De Esterházynál nem láttam a teljesítményt, igaz, nem is tudtam elolvasni. Bocsánat, egyetlen munkáját, az „Így gondozd a magyarodat!” címűt elolvastam. Sokszor. Nagyon sokszor. Próbáltam megfejteni a pofont. A szülői pofon is más, mint a verés, a brutális ütlegelés.
Sehogy sem értettem. Ha belepusztulok sem értem. És valószínű, nem is fogom megérteni sem a színét, sem a visszáját.
Idegen nekem.
Idegen, mint író, mint ember, mint jelenség.
Meghalt, Isten nyugosztalja.
Ő mondja majd az ítéletet.
Erdélyi János
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Aktuális, Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
