Az 1938-41 közötti három év emelkedő, eredményes periódus volt hazánk történelmében. A 30-as évek második felétől ütemes-évi mintegy 10 százalékos fejlődésnek indult a nemzetgazdaság. A magyar szociálpolitika a 30-as évek végére folyamatosan pótolta eddigi hiányosságait, elmaradásait: a Darányi (1936-38), Imrédy (1938-39), majd a Teleki-kormány (1939-41) számos intézkedést vezetett be (fizetett szabadság, az egészségügyi és a nyugdíjbiztosítás kiterjesztése, Zöldkereszt, ONCSA, Kishaszonbérleti törvény), melyek jelentősen javítottak a nagy tömegek életviszonyain.
Az 1938-41 közötti három év emelkedő, eredményes periódus volt hazánk történelmében. A 30-as évek második felétől ütemes-évi mintegy 10 százalékos fejlődésnek indult a nemzetgazdaság. A magyar szociálpolitika a 30-as évek végére folyamatosan pótolta eddigi hiányosságait, elmaradásait: a Darányi (1936-38), Imrédy (1938-39), majd a Teleki-kormány (1939-41) számos intézkedést vezetett be (fizetett szabadság, az egészségügyi és a nyugdíjbiztosítás kiterjesztése, Zöldkereszt, ONCSA, Kishaszonbérleti törvény), melyek jelentősen javítottak a nagy tömegek életviszonyain.
Bár szerencsétlen, korlátozó jellegűnek tekinthetjük az 1938/XV., majd az 1939/IV. törvényeket, azonban ekkor még lényegében szinte nem, vagy alig érvényesültek. A kormány megvédte az alapvető alkotmányos szabadságjogokat. Mindezek összegző figyelembevételével érthetünk egyet Babits Mihály versében kifejezett gondolatokkal: „Most érzem, hogy nincs hely számodra kívüled, S mi börtönnek látszott, a szabadság tornya lett.” (Ezerkilencszáznegyven)
E három év alatt lényegében jogosan, részben békésen átrendeződtek Közép-Európában a Párizs-környéki békékben kialakított igazságtalan határok.
Magyarország számára ez az átrendeződés részbeni igazságtételt hozott: 1938 novemberében a brit és francia kormány által is elfogadott, német-olasz döntés révén visszatért a Dél-Felvidék, 1940 augusztusában pedig Észak-Erdély. Utóbbi esetben a több oldalról fenyegetett Románia koronatanácsa jelezte, hogy elfogadja a német-olasz döntést. E mozzanatok a nemzeti eufória pillanataiként maradtak meg a köztudatban. Az országban minden iskolás gyerek az Erdélyi indulót fújta, 1940 augusztusában a Kecskeméten szereplő olasz vízilabda válogatott tagjai – mint Horák Béla Bugac idegenforgalmával foglalkozó könyvében is olvashatjuk – a pusztai látogatás során a magyar Erdélyre emelték poharukat.
A minden szomszédjával, de különösen Olaszországgal fennálló feszültségek miatt Jugoszlávia 1940. december 12-én örökbarátsági egyezményt kötött hazánkkal, mely elméletileg nem zárta ki a békés határkorrekciók lehetőségét.
A közép-európai országok után 1941. március 25-én a Jugoszláv Királyság is csatlakozott a Háromhatalmi egyezményhez. Március 27-én Belgrádban a Dusan Simovic (1882-1962) tábornok vezette a katonai csoport (a légierő vezetése), a brit titkosszolgálatok Mefisztó-szerű kezdeményezésére megdöntötte a királyi kormányt, erre Hitler Jugoszlávia felszámolása mellett döntött. Április 6-án megindultak a német hadműveletek.
Március 28-án Hitler kancellár felszólította a magyar kormányt a támadáshoz történő csatlakozáshoz. Gr. Teleki Pál (1879-1941), a kiemelkedő földrajztudós, nemzetpolitikus, kormányfő a brit reagálás – vagyis a diplomáciai kapcsolat megszüntetésének és a hadüzenetnek a kilátásba helyezése – hatására lelkileg összeroppant, és 3-án hajnalban öngyilkosságot követett el.
Április 6-án megindult Bulgária felől Wilhelm List (1880-1971) vezérezredes 12., Karintiából pedig Maximilian von Weisch (1881-1954) vezérezredes 2. hadserege.
Április 9-e körül a Dél-Dunántúl felől támadó német XLVI. páncélos hadtest (Alfred Hermann Reinhardt (1897-1973) tábornok), a Temesvár felől támadó páncélos XLI. hadtest (Heinrich von Vietinghoff (1887-1952)) már Belgrád felé közeledtek, melyet súlyos német légicsapások értek. A Luftwaffe akcióit Alexander Löhr (1885-1947) vezérezredes irányította. A korábbiakban a Balkán legerősebb hadseregének minősülő SHS Királyság hadserege (mozgósítással 28 gyalogos és 3 lovashadosztály, mintegy 400 repülőgép) gyorsan összeomlott, ennek okai voltak a délszláv államon belüli éles nemzetiségi ellentétek is, a német technikai fölény mellett. A Bulgáriából előretörő XIV. német motorizált hadtest elfoglalta Nist.
A Vittorio Ambrosio (1879-1958) tábornok vezette 2. olasz hadsereg Dalmáciában nyomult előre, 10-én az Ohridi-tónál találkoztak a németekkel, ezzel lényegében kettévágták az SHS-államot, elvágva kapcsolatát Görögországgal.
Április 10-én Zágrábban Slavko Kvaternik (1878-1947) tábornok és Ante Pavelic (1893-1959) usztasa vezetők proklamálták a Független Horvát Államot, Bulgária a német előretörést követve április 19-én megszállta Macedóniát. Április 15-én Szarajevó mellett megadta magát a jugoszláv vezérkar.
A Legfelső Honvédelmi Tanács (a honvédség főparancsnokával és a vezérkar főnökével kibővített kormány) 1941. április 1-jei ülésén elfogadott állásfoglalás szerint csak Jugoszlávia széthullása esetén következhet be magyar beavatkozás, mely nem lépheti túl a történelmi határokat. A horvát államiság április 10-ei proklamálását a magyar vezetés ekként értelmezte.
Április 11-én délután 14 órakor megindult a Gorondy-Novák Elemér (1885-1954) altábornagy vezette 3. magyar hadsereg (IV., I., V. és a Gyorshadtest) támadása. Csak zárójelben, Kiskunhalas két esetben került a nemzeti történelem főszerepébe. Először tehát 1941 áprilisában, mikor itt a központi iskolában volt a 3. hadsereg főparancsnoksága. A második esetben pedig az 1956-os forradalom alatt, mikor itt 1956. november 1-én az országban egyedülálló módon demokratikus önkormányzati és polgármester-választást tartottak, melyet Nagy Szeder István (1907-94) építész, az FKGP jelöltje nyert meg.
Tehát a 3. magyar hadsereggel szemben álló 1. jugoszláv hadsereg (3 gyalogos, 1 lovashadosztály és 1 erőddandár) inkább visszavonult, ki akarta kerülni a fogságba kerülést, ami azonban hadsereg nem minden részének sikerült. A Dálnoki Veress Lajos (1889-1976) vezérezredes vezette Gyorshadtest páncélos egységei már 13-án elérték Újvidéket. 13-án estére a többi hadtest is befejezte a hadműveleteket. A folyamőr dandár az aknazár eltávolításával megtisztította a Dunát. Dél-Baranyát a 9., a Mura-vidéket a 11. dandár vette birtokba. Bél-Baranya feltámadásáról nyilatkoztak dr. Blaskovich Iván pécsi főispán és dr. Horváth István alispán a helyi sajtóban. A Bánát viszont a Nedic-rendszer, Szerbia része maradt. A Zentai Újság arról írt, hogy a város számára az első honvéd megjelenése április 12-én, tehát 1941 Nagyszombatján meghozta a magyar feltámadást.
A magyar veszteségek összesen mintegy 226 tisztet és honvédet jelentettek. Az országot megrázta a pápai ejtőernyősök tragédiája: az április 11-én felszállt öt Savoia Marchetti 75 gép egyike lezuhant, legénysége v. Bertalan Árpád (1898-1941) őrnagy parancsokkal, aki alig 19 évesen, 1918-ban az I. világháború kiemelkedő rohamcsapat-parancsnoka volt az Piavénél, hősi halált haltak.
A lovasdandár is több esetben került harcérintkezésbe a szerb csapatokkal. Nagyobb problémát jelentettek az egyes településeken hátrahagyott csetnik szabadcsapatok, melyek rajtaütéseket intéztek a honvédcsapatok ellen. Az erőviszonyok, a helyzet alapján e teljesen értelmetlen akciók csak azt eredményezték – akárcsak az 1942 januári, a Sajkás-vidéken és Újvidéken indított partizántámadások –, hogy a rájuk adott kemény, és bizonyos esetekben aránytalan megtorlások hosszú időre megmérgezzék a magyar-szerb viszonyt.
Sajnos a csetnik és a kommunista partizán támadások és akciók a továbbiakban is növelték a feszültségeket. A jugoszláv kommunista mozgalom az 1941 júliusi, ún. Lenin-levélben meghirdetett helyzetelemzése szerint közel a világforradalom, ezért fegyveres partizánakciókra hívott fel. Ennek lettek a következményei a magyar hatóságok elleni terrorakciók.
Édesapám, Károlyfalvi József, 1943 folyamán Zomborban a Pénzügyigazgatóságon dolgozott és emlékei szerint sok reggelre virradóan láttak az utcán a csetnikek, vagy a kommunista partizánok által meggyilkolt rendőrt vagy csendőrt.
1941 áprilisának végén a győztes hatalmak Bécsben szabályozták a volt SHS állam területi átszervezését. Németország megkapta Szlovénia (Krajna) északi részét, mely részben német lakosságú volt és 1918-ig Ausztria részét képezte. Szlovénia déli részét (Ljubjanai Autonóm Provincia), valamint Dalmáciát Itália kapta meg. Visszatért hazánkhoz a Bácska, Dél-Baranya és az usztasákat megelőzve a Mura-vidék. Macedónia nagyobb része Bulgáriához került.
Koszovót az Olaszországgal perszonálunióban lévő Albániához csatolták, Montenegró független lett, szintén az uralkodó személye által Olaszországhoz kötve. Kevesen tudják, hogy Macedóniában és Pindoszban (Görögország) az olaszok egy függő államot szerveztek az ott élő vlahok számára. (Innen indultak elődeik 1242, a tatárjárás után a Regátba.)
Horvátország és Bosznia területein az usztasa Horvát Állam rendezkedett be, ezen kívül jelentős területek maradtak a Milan Acimovic (1898-1945), majd a Milan Nedic (1878-1946) vezette szerb kormány befolyása alatt (a Bánát is). A volt SHS állam etnikai és politikai értelemben olyan volt, mint a leopárd bőre. A következő négy évben itt szinte mindenki mindenki ellen harcolt. A brit diplomácia elvtelenül magára hagyta a Draza Mihajlovic (1893-46) vezette London-barát szerb polgári-nemzeti erőket és Josip Broz Tito (1893-80) kommunista szervezetét és kormányát (AVNOJ) és hadseregét támogatta.
A felosztás eredményeképp megszűnt a Bajcsy-Zsilinszky Endre által még két évvel azelőtt is szorgalmazott, a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus térnyerése ellen tervezett, elgondolt Varsó-Budapest-Belgrád vertikális tengely reménye, bár a Milan Nedic vezette szerb kormány és a Kállay-kormány között viszonylag jó kapcsolat alakult ki.
Kecskeméti alakulatok, katonák is részt vettek a délvidéki hadműveletben. A 7. Zrínyi Miklós gyalogezred az I. hadtest kötelékében kapcsolódott be a támadásba, 12-én érte Pacséron az első csetnik-támadás, rajtaütés. A részben szerb származású Tormássy-Szávits Sándor alezredes, zászlóaljparancsnok humánusan járt el, a győzelem után feloszlatott egy szerb hadifogolytábort Nádalján.
A délvidéki hadművelet Kecskeméten élt számos volt résztvevője adta át emlékeit. Példaként Szeverényi István, az ismert erdész ekkor 17 évesen a 7. gyalogezred zenekarában szolgált. Feladatuk az volt, hogy a felszabadított városokban térzenét adjanak a lakosságnak, valamint az ünnepélyes bevonulás és a katonai ünnepségek alkalmával történő szereplés.
Dr. Földi János a 2. lovashadosztály légvédelmi tüzérosztályánál szolgált, április 13-án Szenttamásnál kerültek összetűzésbe a Jugoszláv Királyi Hadsereggel és a csetnik szabadcsapatokkal. Hasonló emlékei vannak Kecskeméti Jánosnak és Balla Jánosnak is. Dr. Kováts Andor már fiatal tisztként vett részt a délvidéki hadműveletben. Ők, és Kecskeméten még sokan kapták meg a Délvidéki emlékérmet. Isten tartalmas, hosszú életutat adott számukra, mintegy évtizede távoztak.
Itt talán illő és fontos lenne megemlékezni a 7/1. zászlóalj hősi halottairól: Bene Ferenc honvéd, Kovács Szilárd őrvezető, Majoros József honvéd, Marozsi Sándor honvéd, Simon Antal őrvezető, Sinka Antal honvéd, Szakáts László honvéd, Szászi László tizedes.
A biztosítási feladatokat követően, a szeptemberben hazatérő ezredet a Nagytemplom előtt ünnepélyes keretek közepette köszöntötte dr. Liszka Béla polgármester. Platthy Pál tábornok, a 13. dandár parancsnoka, Vasváry Frigyes ezredes és Tormássy-Szávits Sándor alezredes ezred- és zászlóaljparancsnokok Óbecse koszorúját helyezték el a Nagytemplom falán.
Korabeli plakát és a hadművelet térképe
Bár mindenképp a történelmi helyzetből következő jelentős eseményként, magyar győzelemként értékelhetjük a 85 éve történteket, de legalább olyannyira fontos, hogy mindent megtegyünk a szerb-magyar viszony konfliktuspontjai és nézeteltérései feloldásáért.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
