Az alábbi írás az Amerikai Magyar Népszavában látott napvilágot. Az orgánumot Bartus László jegyzi, ő Farkasházy Hócipőjének is állandó szerzője. Nos, szerintem ilyet még nem olvastak:
„MIÉRT NEM SZURKOLUNK A MAGYAR VÁLOGATOTTNAK?
Nem azért, mert nem vagyunk jó magyarok, vagy pláne nem azért, mert nem vagyunk magyarok. Azért nem szurkolunk Orbán csapatának, mert ezt a csapatot nem érezzük magunkénak. Ennek a csapatnak a sikere nem a magyar nép, hanem Orbán sikere lenne. Ezt pedig nem akarjuk. Ez a csapat, gondoljanak bármit a játékosok, nem a magyarok, hanem Orbán csapata. Érte játszanak.
Ebben a csapatban a magyar adófizetők több százmilliárd forintja van, a stadionokkal együtt, amelyeket Orbán a magyar nép megkérdezése nélkül saját elhatározásából épít, mert neki ez a hobbija. Ezek a stadionok a diktatúra jelképei. Azzal, hogy a létszám bővítésének köszönhetően Orbán csapata kijutott az Európa-bajnokságra, mindezt igazolva látja. Ha ez a csapat a legkisebb sikert is eléri, akkor az Orbán lopásait, sikkasztását, a tao-nak nevezett befolyással való üzérkedést szentesíti utólag.
Ez a magyar válogatott egy diktatúra önigazolására szolgál, és azért nem szurkolunk neki, hogy a diktatúra ne tudja ezzel igazolni magát. A magyar emberek tömegei halnak meg a magyar egészségügyben úgy, hogy nem kellene meghalniuk, mert Orbán stadionokra és erre a csapatra, a gyengén teljesítő sportágra költötte a magyar emberek pénzét. Azért nem szurkolunk, hogy ez feledésbe merüljön azzal, hogy egy meccsen nyer a csapata. Az oktatás olyan helyzetbe került, hogy a mindent eltűrő tanárok is lázadnak, mert már nem volt kréta, nem volt fűtés és világítás. De biztos, hogy elég labda volt Felcsúton.
Azok a demokraták, akik nem látnak mást, csak a Magyarország feliratot, és hazafias vagy sportbaráti kötelességüknek érzik, hogy az Orbán-csapatnak szurkoljanak, máris beleestek Orbán több százmilliárdból állított csapdájába, hogy bennünket maga mellé állítson, nekünk közös ügyünk legyen egymással, keveredjünk össze vele, és mi azért szurkoljunk, amit ő ad nekünk. Ne legyen különbség elnyomó és elnyomott között, érezzük magunkénak azt a rendszert, amely jogainktól és méltóságunktól foszt meg.
Mi nem esünk ebbe a csapdába. Sajnáljuk azokat a futballistákat, akik önhibájukon kívül estek abba a helyzetbe, hogy egy diktátor dicsőségéért küzdjenek. De megkapják érte a pénzüket. Válogatott játékosnak sem kötelező lenni egy diktatúra csapatában. Mi nem ellenük, hanem Orbán ellen szurkolunk, és azt kívánjuk, hogy ahányszor pályára lép ez a csapat, 10:0-ra kapjon ki. Nem azért, mert nem szeretjük Magyarországot, hanem azért, mert szeretjük. A diktatúrák a sportsikerekkel hosszabbítják meg létüket.
Ma este tehát „Hajrá Ausztria”, és azt várjuk, hogy minél előbb essenek ki, hogy Orbán megszégyenülve, és ne diadalittasan térjen haza. Az olyan ország, ahol a parlament bezár, mert a diktátor az Európa-bajnokságra megy, saját sírját ássa, ha a diktátornak szurkol. Majd eljön az idő, amikor szabadság lesz, nem a diktatúra irányítja a sportot, hanem piaci viszonyok között működik belső autonómiával, akkor majd lelkesen szurkolunk a magyar csapat sikereiért. És kitalálunk valami más buzdítást, mert amit Orbán kisajátított, azt még a szánkra sem vagyunk hajlandóak venni.”
Nagyon komoly erőfeszítésbe kerül egy ilyen szöveg elolvasása után nem kimondani és nem leírni, amit gondolok, amit szeretnék, amire képes lennék ezekkel a rohadékokkal.
De semmi baj. Iszonyatosan rossz napjaik, estéik lehetnek, és a sok frusztrációba, tehetetlen, eszement gyűlöletbe, önmaguk mérges nyálába fognak beledögleni.
És ez így helyes, így jó, így szép, így tökéletes…
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
