Az agresszió teret hódít, a „humanizmus” pedig szép lassan szitokszóvá válik.
„Célján túlfutott,
vagy elvetélt kísérlet?
– Még ezt se tudjuk.”
Fodor Ákos: A „Homo sapiens” project
(sapiens)
Néhány tízezer évvel ezelőtt az emberi nemnek több faja is létezett egyidejűleg, nem csak a Homo sapiens – olvasom Yuval Noah Harari történész Sapiens – Az emberiség rövid története című lebilincselő könyvében. Aztán ezek a testvérfajok valahogy eltűntek. A Neander-völgyiek, a floresiek, a gyenyiszovaiak. Csak mi maradtunk, a Homo sapiens. S hogy éppen ez a furcsa. Sőt gyanús. Hogy mi lett a többiekkel. Harari elmélete szerint elképzelhető, hogy a sapiensek irtották ki őket, mert nem tolerálták az eltérő anatómiájú, testszagú stb. testvérfajokat, s a Neander-völgyiek eltűnése tulajdonképpen egy nagyszabású etnikai tisztogatás eredménye volt.
(íme)
Igaz ugyan, hogy mára megtanultuk kezelni és alacsony szinten tartani a bennünk lappangó agressziót – elvégre kultúrlények volnánk –, de hogy éppen egy könyvtárban ülünk, és újságot olvasunk, az ne tévesszen meg senkit, mert ettől még továbbra is az állatvilág egyik fajához tartozunk, akárcsak több millió évvel ezelőtt. Azóta persze megváltozott egy s más, de az emberi agresszió nem tűnt el. Csak átalakult. Mi vagyunk a legbékésebb állatfaj? Igen, hogyne. De csak az individuumok szintjén. Amint csoportokba verődünk, már feltűnően hasonlítunk a majmokra. Csányi Vilmos humánetológus írja Íme, az ember című könyvében, hogy a csimpánz és az ember között ilyen szempontból feltűnően sok a rokon vonás: bizonyos körülmények között mindkettő (a csimpánz és az ember is) nagy élvezettel üldözi, felkutatja, megkínozza és megöli az idegen csoporthoz tartozó fajtársait.
(bolygó)
A Pulitzer-díj centenáriuma alkalmából egy szlovák hetilap, a Tyzden válogatást közölt az elmúlt évtizedek díjnyertes fényképeiből. Ebolafertőzött afrikai kisfiú, amint kezénél-lábánál fogva elviszik maszkos-védőruhás szanitécek. Fájdalomtól zokogó, mezítelen vietnami kislány, akinek a hátán napalmbombázás következtében összeégett a bőr. Iraki menekült, aki az örömtől sírva öleli magához gyermekeit, miután megérkeztek egy görög szigetre. Csendélet földrengés után téglával, törmelékkel, női cipővel és emberi végtagokkal. Mozdulatlanná görnyedt szudáni kislány az éhhalál küszöbén, háta mögött keselyűvel. És így tovább. A válogatást végző szerkesztő nem fűzött magyarázatokat a képekhez, benyomásait egyetlen mondatban összegezte: ez a bolygó nem embernek való.
(Terezín)
Egy cseh tévéműsorban arról beszél a terezíni (theresienstadti) koncentrációs tábor egyik túlélője, hogy ismét a harmincas éveket éljük. Ugyanaz történik, mondja, mint akkor. Az agresszió teret hódít, a szociális érzéketlenség nő, a műveltséget lenézik, a „humanizmus” pedig szép lassan szitokszóvá válik. S az emberek ugyanolyan passzívan figyelik mindezt, mint a harmincas években. Látják a jeleket, de nem tesznek semmit. Nekik kenyér kell. Meg minimális komfortérzet, szappanoperákkal és sportélményekkel. Ha ez megvan, akkor elégedetten, tiltakozás nélkül nézik végig akár embertársaik haláltusáját is.
(hecc)
Moszkvában Putyin-párti aktivisták támadták meg Ljudmila Ulickaja írónőt: tojással dobálták, fertőtlenítő folyadékkal locsolták. „Itt élünk, ilyen körülmények között. És örülhetünk annak, hogy ez csak valami fertőtlenítőszer volt, nem kénsav” – nyilatkozta Ulickaja. Az eset kapcsán jegyezte meg Martin M. Simecka, a kiváló szlovák publicista, hogy az uszító szlogenekkel felheccelt és felajzott tömeg így végzi el a piszkos munkát a politikusok helyett. Mert ha a politikai elit műveletlen, retorikája pedig militáns, akkor a tömeg ütni fog. Mert megteheti. Mert feljogosítva érzi magát. Mert – ha csak áttételesen is – erre biztatták.
(házmester)
Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni naplójából kiolvasható, milyen volt az élet a háború éveiben Magyarországon; hogy „ostoba parasztok és félparasztok ténferegtek mindenfelé nyilasjelvénnyel”; hogy voltak emberek, akik védtelen kiszolgáltatottságukban alig mertek kimenni az utcára, mert falkákba verődött suhancok járőröztek mindenfelé; hogy a „sakál talpnyalásban” jeleskedő házmesterek megérezték a félelmet az üldözöttekben, és mohón odamartak; hogy még a rendes emberek többsége is – „akinek tiszta fejet és szemet adott az Ég” – gyalázatosan lapult, hebegett-habogott, helyezkedett.
„Vicsorgó falka ez az egész társadalmunk, amiben élünk.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 21.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
