A kölni érsek, Rainer Maria Woelki néhány napja közzétette videóüzenetét, amelyben dörgedelmes hangon adja a német keresztények tudtára, hogy nincs különbség templomok és mecsetek között, ezért aki a harangtornyokra igent mond, nem mondhat nemet a minaretekre sem. Woelki néhány éve a homoszexuálisok jogai mellett állt ki hasonló vehemenciával. Miért? Mert Isten eme jeles embere szerint a németeknek kutya kötelességük be- és elfogadni mindenkit azok után, amit a nemzetiszocializmus idején elkövettek.
Amíg ezt megemésztjük, hadd idézzem fel Shlemon Warduni bagdadi segédpüspök szintén minapi segélykiáltását: „Nyugati keresztények, hol vagytok a kegyelem évében?” Most erre mit mondjak? Mecsetet építünk a migránsoknak. Mégis hol lennénk? A katolikus egyházra évtizedek óta jellemző egyfajta lappangó defetizmus. A vallás, amely azzal a krisztusi paranccsal indult el világhódító útjára, hogy „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” (Mt 28,19), a XX. század második felében feladta ezt a küldetését. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate című nyilatkozata hosszasan taglalja, mennyi érték rejlik a keleti vallásokban. Szinte már-már egy étlap, amelyről kedvére választhat az istenkereső ember. Nehezen feloldható ellentmondásban áll ez azzal, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).
Sebaj! Haladni kell a korral. Egy szekuláris és – legalábbis névleg – egyenlőségen alapuló világban ember és ember, vallás és hiedelem között nem szabad különbséget tenni. Akkor sem, ha ezt keleten nem nagyon értik meg, és a Róma által áhított színpadias párbeszéd hátterében tovább folyik a keresztényüldözés. Hinduk, muszlimok, buddhisták váltakozó intenzitással rombolják a templomokat és a keresztény közösségeket. És akkor mit teszünk? A Woelki-féle főpapok hívására Agnus Deit énekelve vonulunk az építőtáborba felhúzni egy mecsetet.
Vagy nem. A befogadáspárti európai papok minden erőlködése ellenére úgy tűnik, a hívek egy és cseppet sem kicsiny része nem kér ebből a politikailag korrekt beszédmódból és programból. A misszionárius vértanúk és az arénák mártírjai, a katonaszentek és a keresztesek példáiból tudhatjuk, hogy valaha létezett egy harcos, aktív, meg nem alkuvó kereszténység, amely át akarta formálni, jobb hellyé akarta tenni a világot. Ugyanerre tanítanak bennünket a francia és orosz ellenforradalmárok vagy a hitükért fegyvert ragadó mexikói cristerók a XVIII. század végéről, illetve a XX. század elejéről. És e körbe tartozik az a maréknyi önkéntes is, akik a Közel-Kelet keresztény milíciáihoz csatlakozva vállalták, vállalják a harcot az iszlamistákkal: napról napra egy-egy falut védve bármikor elnyerhetik a mártírok koszorúját. Pedig „jó” ötletekből nincs hiány. Lehet diszkót rendezni a plébánián, a belga papok akár egy kutyát is készek eltemetni, és semmi sem zárja ki, hogy a boldogító igent bungee jumping közben mondjuk ki, ha éppen erre vágyunk. Ennek ellenére a templomok egyre üresebbek.
Mert minél liberálisabb az egyház, annál kevésbé van rá szükség, hiszen ahhoz, hogy bolond legyek, nincs szükségem iránymutatásra. Nehéz ezt belátni, tudom. Főleg olyan sikerpropaganda mellett, miszerint Ausztriában már valami nyolcvan migráns katolizált. Nyolcvan. Mennyiből? Az Eurostat szerint tavaly 1,2 milliónyian érkeztek Európába. Ezzel a nagy eredménnyel szemben ott áll a szomorú tény, hogy a 2013-ig megfigyelt (tehát a migrációs válság hatásaival nem kiigazított) trendek alapján húsz éven belül Németországban elvesztik többségüket a keresztények. Ausztriában sem jobb a helyzet, ott is évente ezrek lépnek ki az egyházból. De az a fő, hogy a templomok és a mecsetek között nincs különbség, a keleti vallások pedig telis-tele vannak értékkel. S ha egyszer majd muszlim kancellárja lesz Németországnak, Woelki érseknek sem kell többé tépnie a száját a rasszisták miatt, mert ezrek vonulnak majd – ha nem is önként, de dalolva – a Rabszolgák kórusát énekelve valamelyik nagymecset építésére.
Magyar Idők
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
