Ha jól látom, az Oscar-jelölés újabb lökést adott a hétfő óta zajló idétlen internetes játéknak. Melynek jegyében bizonyos személyek nem örülnek annak, hogy Nemes Jeles László filmje, a Saul fia előbb Golden Globe-ot kapott, majd fokozódtak esélyei a csimborasszószámba menő aranyszobrocska elnyerésére. A nem örülő személyek olyanokat szoktak mondani a mindenkiről – tehát róluk magukról is – minden leplet lerántó közösségi háló segítségével, hogy na megint egy holokausztfilmet ajnároznak, ami nem is a mienk, hanem a zsidóké, és eljön-e vajon az az idő, amikor egy Trianon-filmet fognak ajnározni ehelyett. Ezekben a költői kérdésekben benne van a búbánatos válasz is: ilyen soha nem lesz! Nem-nem. Soha. Azért nem lesz ilyen, mert minket mindig bántanak, víz alá nyomnak, és nem érdekli ezeket a mi fájdalmunk.
Van is ebben valami. De hogy mi, annak kifejtése előtt tisztáznunk kell, hogy ezek az ezek sem egyformák. Én például két filmelméleti kérdésben is szinte biztos vagyok. Az egyik: egy igazán menő Trianon-filmet is bírnának ajnározni. A másik: a holokauszt mint téma önmagában nem elég, hogy valaki glóbuszokat és szobrokat kapjon művészetéért. Ezt épp egy másik magyar filmes bizonyította be fényesen – Koltai Lajos ráadásul nem kezdő volt, mint Nemes Jeles, hanem világhírű mester a szakmájában –, aki rettenetes szépelgést csinált a szikár Sorstalanságból, az akkor friss nobeles Kertész Imre legfontosabb szövegéből, és megbukott vele, mint a pinty.
Vannak ugyanakkor olyan ezek is, akik úgy mutogatnak ujjal az antiholokausztista trianonisták százaira, mintha milliószám szaladgálnának közöttünk minimum, és nemcsak ijesztgetik velük a békés lakosságot egyfelől, de ki is nevetik őket lépten-nyomon másfelől. Jó-jó: a giccs és a nyafogás tényleg arra való, hogy kinevessük.
A fájdalmak viszont nem arra valók. Sőt arra sem valók, hogy versenyeztessük őket. A Trianon–holokauszt versenyfutásról a tavalyi Trianon-évforduló alkalmából megírtam a magamét nagyjából. Nem volt egyszerű móka. Kárpátaljai származású emberként sem, és úgy sem, hogy a többedik generáció tagjaként azt gondolom, ennyi idő után leginkább történelmi tényként helyes kezelnem hazánk szétszabdalását. Melynek következtében egy idegen országban kellett ugyan felnőnöm, ám pozitív hozadékai is voltak ennek. Mármint személy szerint számomra, kulturálisan. De nem mennék most mélyebben bele ebbe, akit érdekel, átkattinthat.
A lényeg ezen a helyen inkább az, hogy mivel történelem ma már Trianon, beszélni róla nem szégyen, és beszélni róla nemcsak ostobán lehet. A magam szövegét hasznosítom újra most, szinte szó szerint: Trianonnak egy ép és egészséges országban nem a sírás-rívásról kellene szólnia, nem soha vissza nem hozható veszteségekről, nem gyógyíthatatlan sebekről és nem az ezeréves határok visszaállításáról – és nem ezek kifigurázásáról. Hanem arról, hogy történt valaha valami, aminek eredményeként sok-sok magyar él kívül a magyar határokon. És ha számukra továbbra is fontos Magyarország – mert az! –, akkor az sem lenne butaság, ha Magyarország számára is fontosak lennének ők. Nemcsak az egyik, hanem a másik oldal számára is. De nem is az oldalak – hanem az emberek számára.
Nos, nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy ez a közeljövőben bekövetkezzen.
Az egyébként, hogy egy Golden Globe-díjas és Oscar-várományos alkotás jobboldali kormány idején készül el, amely aztán vaókban és hirdetésekben is fontosnak tartja hangsúlyozni büszkeségét, szerintem nem különös, inkább természetes. Az, hogy olyan újságírói véleményt egyetlen lapban sem láttam, ami megkérdőjelezte volna a Saul fia identitását, megint csak rendben van. Az ennek okán felhorgadt trianonozáson és ellentrianonozáson ellenben nincs erőm mulatni. Semmi vicces nincs sem a Nemes Jelessel való kötözködésben, sem az olyan megjegyzésekben, hogy jó, csináljanak filmet Trianonról, de mi érdekes van abban, hogy néhány vénember ül egy asztal körül egy kastélyban, és alkudoznak?
Egy jó Trianon-mozi egyébként igenis kellene: méghozzá egy romantika, árvalányhaj és mindentvissza nélküli Trianon-mozi. Azért, hogy közelebb jussunk az értéshez és a megértéshez. Ha a holokauszt rettenetének a megértéséhez annyi mindent hozzá tudott tenni a filmművészet, talán erről a traumáról is el bírhatna mondani ezt-azt. Ha az irodalom képes rá – nemrég olvastam Tompa Andrea Fejtől s lábtól c. nagyregényét, nagyon erős és okos könyv –, a film is képes lehetne rá. Más kérdés, hogy hirtelen én sem látom a rendezőt, akinek ez lenne a feladata vagy a küldetése. És azt is sejtem, hogy az a Trianon-mozi, amit én elképzelek, nemigen jönne be azoknak, akik most ezt az idétlen internetes játékot játsszák, akár az egyik, akár a másik lövészárokból. Igaz, nem is ők a fontosak. Hanem a józan ész és az egészséges lélek.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
