Sorban állnak Teheránban a politikusok, amióta nyár közepén megkötötték az iráni atomalkut, hiszen a szankciók feloldásával nem csupán a perzsa állam olajtermelése lódulhat meg, de egy nyolcvanmilliós piac is elérhetővé válhat. Míg a Nyugat kezét azonban valamelyest továbbra is megköti a bizalmatlanság, addig Kína az egész sort megelőzve már rég a falakon belül van.
Ha Pekingben komolyan számolnak valamilyen üzlettel, annak biztos jele, hogy vasutat szeretnének oda építeni. Bár abban a korban, amikor egy nap alatt nagyjából a világ bármely részére el lehet jutni repülővel, ez furcsának tűnhet, a gyakorlatias kínai szemléletmódban még fontos az állandó fizikai kapcsolat. A világ legnépesebb államában pedig mindig nagyban gondolkoznak, így született meg az új selyemút ötlete is, amely több ezer kilométeren átívelve, a szárazföldön kapcsolná össze a távol-keleti országot Közép- és Nyugat-Ázsiával és Európával (illetve ezt egészítené ki az úgynevezett tengeri selyemút). Bár az elképzelés megvalósulása még távoli – egyik apró, de fontos kezdőlépése lehet a Budapest–Belgrád vasút felújítása –, nyilvánvalóan óriási jelentőséggel bír, hogy ki tud csatlakozni ebbe az infrastrukturális véráramba.
Nem meglepő módon az iráni atomalku megkötése után Peking megszellőztette, hogy egyik legfontosabb közel-keleti gazdasági és stratégiai partnerét is szeretné bevonni a megaberuházásba. A kínai vasúti társaság tervei szerint a már megépített sínpályák felhasználásával, az új selyemút részeként közvetlen vasúti kapcsolat épülne Kína és Irán között. A mintegy 3200 kilométer hosszúságú pálya a nyugat-kínai nagyvárosból, Ürümcsiből indulna, majd Kazahsztánon, Kirgizisztánon, Üzbegisztánon és Türkmenisztánon végigkanyarogva jutna el teheráni végállomásáig. Az elképzelés szerint a jelenleg eltérő nyomtávú sínek egységesítésével és az akár óránként 300 kilométeres sebességgel haladó szerelvényekkel az utazási és szállítási idő jelentősen lerövidülne, bár arról egyelőre nincsenek tanulmányok, hogy az útvonal mennyire lenne kihasznált, hogy ki fedezné a költségeket, vagy hogy az érintett országok mit szólnak ehhez.
A jelenlegi fázisban azonban ez nem is olyan fontos, a terveknek sokkal inkább üzenetértékük van. Kína és Irán hagyományosan jó kapcsolatokat ápol, a távol-keleti ország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként is Teherán szövetségese volt. A szankciók bevezetése előtt a perzsa állam a kínai olajimport 13 százalékát fedezte, amely mostanra 9 százalékra esett vissza, az atomalku megkötésével és ezáltal a kitermelés növelésével Peking azonban minden bizonnyal számíthat rá, hogy olajéhségének csillapítására megfelelő forrást talált. Az együttműködés persze más területeken is virágzó lehet. Kína már régóta segíti legfontosabb közel-keleti partnerét az informatikában – például az internet ellenőrzésében –, illetve a hadiiparban, amely most az embargó feloldásával különösen nagy lendületet kaphat. Nem utolsósorban pedig Peking és Teherán mindig partnerre találtak egymásban a „Nyugat-ellenességben”, amelyet Kína kiválóan fel tud használni térségbeli stratégiájához, az Egyesült Államok térnyerésének megfékezéséhez.
Irán ezenkívül robbanásszerű gazdasági növekedés elé néz, miközben óriási, nyolcvanmilliós kiaknázatlan piac is. Kína szinte behozhatatlan lépéselőnyben van a Nyugathoz képest, hogy elárassza olcsó árujával a perzsa államot, hiszen míg a többiek kezét még mindig megköti a bizalmatlanság, Peking már rég a falakon belül van. Ugyanakkor az is tény, hogy az atomalku nemcsak a távol-keleti ország előtt nyitott meg új kapukat, de más „játékosokat” is beengedett, így a kényelmes helyzet hirtelen kőkemény versennyé változott. Kínának közben arra is figyelnie kell, hogy ne menjen túl messzire politikailag, nem véletlen, hogy Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök még nem járt Teheránban.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
