Megoszlanak a vélemények arról, hogy lehet-e hidegháborús jelzővel illetni azt a katonapolitikai helyzetet, amely kialakulni látszik az ukrajnai válság nyomán Európában. Az 1991-ben lezárult hidegháborúhoz képest fennálló egyértelmű különbségek – befagyott vagy zajló konfliktusok a posztszovjet térségben – ellenére azonban aligha tagadható, hogy ugyanúgy elrettentésen nyugvó szembenállásról van szó, amelynek stabilitásáról a nagyhatalmak pusztító nukleáris arzenálja gondoskodik.
Számos elemből, katonai lépésből tevődik össze a szemünk előtt kialakuló új katonai helyzet Európában. A NATO 1999 óta tartó, máig véget nem ért keleti expanziója éppúgy ilyen mozzanat, mint a hivatalosan Irán ellen szánt amerikai rakétavédelmi rendszer telepítése a kontinensre, a 2008-as grúziai háború, Oroszország gazdasági, majd katonai talpra állása, végül az ukrajnai konfliktus és a nyomában hozott NATO-intézkedések. Mivel a hírek özönében és az információs háborúban sok minden összekeveredhet, érdemes néhány fontos tényezőt csokorba gyűjteni.
Élő fenyegetésről van szó
A NATO bővítése nyomán a szövetség biztonsági garanciái kiterjedtek a 12 új tagállamra is, egyúttal azonban megszüntették a stratégiai mélységet, ami a második világháború utáni szovjet biztonságérzet alapja volt. Ezt volt hivatva ellensúlyozni az 1997-es NATO–orosz alapokmány is, ennek engedelmeskedve a nyugati hatalmak mindeddig tartózkodtak jelentős erők állandó telepítésétől a keleti szövetségesek területére.
Mindazonáltal az atlanti szerződés aláírásával megteremtődtek azok a jogi keretek és az a gyakorlati lehetőség, hogy a NATO közvetlenül az orosz határról indítson hadműveleteket, vagy mérjen harcászati, azaz kisebb hatósugarú hordozóeszközökkel is csapást oroszországi stratégiai célpontok ellen. Ráadásul a hidegháborút lezáró bizalomerősítési és fegyverzetkorlátozási egyezségek pont ezekre a fegyverekre nem terjedtek ki, melyektől ezért joggal tart a két fél, s melyek ugyanakkor a legkevésbé transzparens fegyverzeti kategóriának számítanak a kontinensen.
Nagyon is élő fenyegetésről van szó: a NATO nukleáris megosztási politikája keretében Európában tárolt több mint kétszáz amerikai B61-es hidrogénbomba korszerűsítése folyamatban van, az oroszok pedig olyan eszközöket rendszeresítettek (Iszkander–M, K ballisztikus rakéta és földi indítású csapásmérő robotrepülőgép), amelyekkel megszegik a hidegháború lezárásához vezető, a közepes hatótávolságú nukleáris hordozóeszközöket felszámoló 1987-es INF-szerződést. A hallgatólagos status quót azonban nemcsak a stratégiai támadó potenciállal rendelkező, hanem a stratégiai védelmi fegyverek európai megjelenése is fenyegeti. Az amerikai rakétavédelmi rendszer európai telepítése a ballisztikus rakétákra épülő orosz nukleáris és hagyományos elrettentési képességet pedzegeti, ráadásul a Romániába (Deveselu) és Lengyelországba (Redzikowo) telepítendő AEGIS Ashore létesítmények az SM–3-as ellenrakéták mellett perspektivikusan támadó fegyverekkel, azaz Tomahawk robotrepülőgépekkel is felszerelhetők.
Fokozzák a gyakorlatok számát keleten
A NATO új keletű intézkedéseinek kommunikációjakor persze nem ezek a képességek, hanem a hagyományos erők élveznek prioritást. A Készenléti Akcióterv (RAP) értelmében a szövetség reagáló erőit (NRF) kétszeresére, mintegy negyvenezer főre duzzasztják, és ezen belül létrehoznak egy nagyon gyors reagálású harccsoportot is (VJTF), amely 48 órán belül a válságövezetbe érkezhet. Hogy ezek fogadása gyakorlatok vagy éles bevetés alkalmával zökkenőmentes legyen, logisztikai-integrációs törzseket (NFIU) létesítenek nyolc keleti tagországban, így Magyarországon (Székesfehérváron) is. Lengyelország és Románia esetében létrejön egy-egy nagyobb formációt (hadtestet vagy hadosztályt) vezetni képes parancsnokság is (Szczecinben, illetve Bukarestben).
A szövetség fokozza gyakorlatai számát keleten, de az 1997-es alapokmány betű szerinti betartása érdekében csak váltott erőkkel. Hasonló elvet követ az Atlanti Eltökéltség (OAR) hadművelet keretében az erők nagy részét biztosító Egyesült Államok is, bár kétdandárnyi nehéz haditechnika (Abrams harckocsik, Bradley páncélozott járművek, az úgynevezett Európai Tevékenységi Készlet, EAS) előrevonása a keleti tagországokba – kezdetben a Baltikumba, Lengyelországba és Romániába, később a hírek szerint Magyarországra, Tatára is – már állandó állomásoztatásnak minősül. Fokozódik a légierő jelenléte is: a Hadszíntéri Biztonsági Csomag (TSP) keretében egymást váltja egy félszázadnyi, azaz tucatnyi amerikai harci gép Kelet-Európában, például az észtországi Amariban, a romániai Aranyosgyéresen, a bulgáriai Graf Ignatievóban, vagy a magyarországi Kecskeméten és Pápán.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
