Ma és holnap újra a Királydombon szólal meg az első magyar rockopera, az István, a király. A darab máig ható aktualitásáról, a hatvanas évek nagy generációjának kulturális és társadalmi jelentőségéről, valamint a tudás és a kreativitás kibontakozásának fontosságáról Bródy Jánossal beszélgettünk.
– Koppány vagy István?
– Valószínűleg más igazságra jutunk, ha az érzelmeinket követjük, és másra, ha az értelmünket. Valójában mind a kettő emberi igazság, mondhatnám úgy, hogy Koppány és István is mi vagyunk. Mind a kettő utódai a mai napig jelen vannak a történelemben. Szent István mai utódai európai Magyarországot szeretnének, Koppány mai utódai nem akarnak gyarmat lenni. Az ország érdeke az, hogy e két erő ne egymásnak feszüljön, hanem egymást segítve próbálja mind a két elképzelést megvalósítani.
– És ez lehetséges?
– Szerintem igen. A darab végső üzenete az, hogy valószínűleg van megoldás. Én találtam ki a darabba Réka személyét, aki Koppány családjához tartozik ugyan, mégis elfogadja és szereti Istvánt, mert érzi, hogy valóban jó ügyet szolgál.
– Az ősbemutató nagyon más politikai helyzetben zajlott, és kezdettől sokan sokféle áthallást, párhuzamot próbáltak belemagyarázni.
– Az István, a királyban a magyar történelmen végighúzódó, újra meg újra fellángoló alapkonfliktust sikerült közérthető és hatásos formában színpadra állítani, ezért az a gyanúm, hogy a darab még sokáig érvényes lesz, és minden korban lesz üzenete, amit a nézők időről időre másképp értékelnek és magyaráznak majd, de mindig hatással lesz rájuk.
– Csak mítosz, vagy tényleg igaz, hogy az István, a király hozzájárult a rendszerváltás előkészítéséhez?
– Inkább azt gondolom, hogy beletartozott az ehhez vezető folyamatba, és mi, érzékeny művészek előbb vettük észre, hogy világosodik. Szokták mondani, hogy nem attól hajnallik, hogy a kakas kukorékol, de mégis csak a kakas jelzi a hajnalt.
– Az István, a királynak megtaláljuk az előzményeit az Illés-korszakban is, elég, ha a fehér borítós Illés-lemezre gondolunk, amelyről a Te kit választanál a darabba került. Megelőzte a Kőműves Kelemen is, de a történelmi témaválasztás látszólag a semmiből jött.
– Több elképzelés is volt, de abban, hogy a rockopera történelmi környezetben legyen, egyetértettünk. Végül Boldizsár Miklós hozta az alapkonfliktust, Koppány és Szent István küzdelmét.
– Szokatlanul erős a nosztalgia és a ragaszkodás az ősbemutató iránt. Mi ennek az oka: az újszerűsége, vagy egyszerűen megfelelő pillanatban született?
– A művészeti alkotásoknak megvan a maguk ideje. Ha nem akkor születnek, amikor igazán érvényes az üzenetük, akkor talán nem is irányul rájuk akkora figyelem. Az eredeti bemutató a kor szokásaitól, mondhatnám az elfogadott konvencióitól lényegesen elütött. Rengeteg idegeskedés és nagy izgalom kísérte, hogy vajon engedélyezhető-e, bemutatható-e, és nemcsak a hatalmi rendszer, hanem mások érzékenységét is érintette. Csak zárójelben jegyzem meg, például az általam kitalált Rékával kapcsolatban: egy szent királyt házasságtöréssel gyanúsítani még egy rockoperában sem volt szabad. Kétségkívül benne van a darabban ez is, ahogy a három úr figurája is, ez a három magyar minden rendszernek, a mai kornak is állandó szereplője.
– Sokféle értelmezés készült a rendezések során. Melyik áll a legközelebb az eredeti elképzeléshez?
– Amikor a darabot írtam, őszintén szólva nem színpadban gondolkodtam, hanem egy dupla nagylemezben. Erre volt már előttünk példa, ugyanígy jelent meg a Jézus Krisztus Szupersztár. Abban az időben a mikrobarázdás nagylemezek forgalma olyan nagy volt, hogy minden előadásnál jelentősebb volt az a hatás, amit a nagylemezek el tudtak érni, hiszen több százezres példányszámban fogytak, és vitték a hírét a darabnak. Valójában ennek a nagylemeznek a hanganyaga, amit 1983-ban a Fonográf zenekarral és Márta István hangszerelésével felvettünk az, ami nagyon mélyen bevésődött az emberekbe, hiszen ez szólt az ősbemutatón, és ezekre a zenei alapokra épült utána még majdnem húsz évig minden előadás. Ezért is annyira jelentős, hogy az újabb előadások, beleértve a mostanit is, élőben hangzanak el.
– A mostani rendezés hogyan viszonyul ehhez koncepcióhoz?
– A maga koncertszerű élményével a leginkább igyekszik azt a hatást megközelíteni, amit a lemezen felvett hanganyag ért el, tehát hogy a dalokba sűrített mondanivaló és annak az előadása a lényeg, nem pedig a különféle rendezők által – egyébként időnként fantasztikus beleérző képességgel – megrendezett színpadi jelenetek sora.
– Az István, a király után sorban keletkeztek a magyar zenés színpadi művek. Mennyire lehet magyarrá alakítani a musicalműfajt?
– Az István, a királlyal bebizonyítottuk, hogy lehet, és azt is, hogy ez is lehet a magyar nemzeti kultúra része. Az első megjelenési formák mindig meglepetésszerűek, és különleges izgalmat váltanak ki.
– Az Illés egyik jelentősége is abban állt, hogy magyarul kezdett énekelni. Azelőtt leginkább angolul szóltak a számok.
– Mi is angolul kezdtük, és az a vágyunk váltotta ki a magyar éneklést, hogy saját magunkat meg tudjuk fogalmazni az egyébként általam első nagy globális művészetnek tekintett rockzene nyelvén – amit a világ minden részén játszanak, és mindenhol egy kicsit más dialektusban. A magyar dialektus kialakításában valóban fontos szerepet játszottunk, hiszen ebben a műfajban az első magyar nyelvű dalokat mi írtuk. Később persze sokan követték a példánkat.
– 2000-ben elkészült a Veled, Uram!, amely az István, a király folytatása.
– Valóban amolyan folytatásként aposztrofálták, de azért az nagyon más szerkezetű darab, úgyhogy én nem is tekintem az István, a király második részének.
– Pedig történelmileg is egyikből következik a másik.
– Amióta az István, a király rockoperát bemutattuk, Koppány mint történelmi személy bekerült a köztudatba, holott valójában nagyon keveset tud róla a történettudomány. Ezért nem is szeretném azt a látszatot kelteni, hogy történelmet írunk a darabokkal. Inkább történelmi szituációkba helyezzük az ábrázolni kívánt konfliktusokat. Csupán arra vigyáztam annak idején, hogy ha vannak elfogadott történelmi adatok, azoknak a darab cselekménye ne mondjon ellent.
– Az István, a király végén elhangzik a sokat idézett-értelmezett ominózus mondat: „Veled, Uram, de nélküled!” A Veled, Uram! pedig egyértelmű hitet tesz a mondat első fele mellett. Ez a fiatal István és az öreg István konfliktusa, de vajon a fiatal szerző és az idősödő szerző élettapasztalata is?
– Úgy jegyzik a krónikák, hogy Szent István felajánlotta Magyarországot Máriának. Ez nem is volt kivételes eset, hiszen sok nemzet és nép kérte mennyei patrónusának. Valóban megjelenik a darabban az a személyiség, aki az élete vége felé úgy érzi, hogy minden kicsúszik a keze közül. Ezt az érzést sokan tapasztalják, még jelentős művészek is, akik a maguk idejében nagy sikereket értek meg, de az életük vége felé már kikerülnek az érdeklődés középpontjából. Az István, a király 1983-ban készült, még a rendszerváltás előtt, a Veled, Uram! pedig 2000-ben, amikorra már nagyon sok illúziót elveszített a magyar társadalom. Hogy ez ránk is hatással volt, az egészen biztos, de ebből megmagyarázni ezt a mondatot talán túlzás volna. Valószínűleg az is benne volt, hogy közben Leventével nem volt felhőtlen a viszonyunk, és a Veled, Uram! környékén volt egy új felindulás, hogy próbáljuk meg még egyszer, de akkor már amolyan elvált szülőkként jöttünk össze. A közös produkciók, a művészi értelemben vett közös gyermekeink évfordulóin, jubileumi eseményein rendre találkozunk, és örülünk egymásnak, noha tudjuk, hogy a közös dolgokon túl mind a ketten sok minden mással is foglalkozunk. Furcsa és jó, hogy mi már összetartozunk egy életre, vagy még azon is túl. Azzal együtt, hogy ő már betöltötte a hetvenet, és már a nagy búcsúkoncerten túl van, én pedig csak jövőre leszek hetven, és lesz is valami búcsúkoncertféle, bár bizonyos értelemben sosem lehet búcsúzni.
– Pedig annak idején ez a fiatalok zenéjének indult, amelyik hangsúlyosan szembement az idősebb generációk ízlésével.
– Azért is furcsa ez, mert amikor elkezdtem, nem gondoltam, hogy ezt a műfajt harmincon felül is lehet művelni. Mick Jaggernek van egy híres nyilatkozata, amiben azt mondja: inkább legyek halott, mint 45 éves úgy, hogy még mindig az I Can’t Get Nót éneklem…
– Az emberrel együtt öregszik a saját műfaja, viszont úgy tűnik, hogy a nagy generáció zenéje iránti igény a fiatalokban is megmaradt.
– A dalaim jelentős része maradandónak bizonyult, és néhány régebbi szerzeménynek a mai napig aktuális mondanivalója van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a műfaj nagyon erősen összefüggött a technikai innovációkkal. Azért jött létre, mert az elektronikus hangszerek lehetőséget adtak arra, hogy négy-öt gyerek ugyanakkora dinamikát teremtsen, mint egy nagyzenekar. A mikrobarázdás lemezek hihetetlen jelentősége most kezd egészen nyilvánvalóvá válni számomra. Most, amikor már ez a formátum kezd eltűnni. Tudniillik annak idején a műfaj a slágerekre épült, az ismert dalokra, amiket mindenki énekel. Amikor a technikai fejlődés lehetővé tette, hogy egy mikrobarázdás nagylemezre kétszer húsz percet lehetett rakni, akkor ez kitágította a lehetőségeket. A tehetségesebb alkotók ezzel éltek is. Miután egy nagylemezen nem kellett minden számnak slágernek lennie, lehetett kísérletezni, újszerű hangzásokat keresni, nagyobb ívű zeneművekkel, hosszabb dalokkal, összefüggő dalfüzérekkel próbálkozni, így jöttek létre a nagy rockszimfóniák, rockoperák. Ezek a próbálkozások létrehoztak egy olyan kultúrát, amiről úgy tűnt, hogy már nem a szórakoztatóipar része, hanem közeledik a klasszikus magaskultúrához. A CD egy ideig úgy-ahogy őrizte ezt a formát, de digitálisan már annyira nem követték egymást a dalok, egyre kevésbé volt szokás az, hogy egy nagylemezt az elejétől a végéig hallgassunk, ismét a dalok kezdtek önállóan élni. A nagylemezek annak idején mindig a könyvespolc mellett voltak. Lassan nemcsak a nagylemezek, de már a könyvespolcok is kezdenek eltűnni, alapjaiban változnak meg a kultúra terjedési és fogyasztási szokásai, így nem véletlen, hogy ezek a nagyobb lélegzetű művek már csak a színpadon, színházi formában jelennek meg.
– A dalok viszont léteznek, sőt úgy tűnik, ez a műfaj örök.
– Hiszek a dalokban. A dal nagyon ősi kommunikációs forma. Amikor még nem volt másfajta rögzítési mód, ezek az énekelt ritmusos szövegek sűríttették magukba a közösség számára fontos információkat. Egy jó dal sokkal többet árul el arról a korról, amelyben született, mint egy vaskos tanulmány.
– Az is megérne egy tanulmányt, ahogy az Illés ötvenéves jubileumára a régi dalokat az új együttesek átdolgozták.
– Jólesett hallgatni. Mindig azt gondoltam, hogy a dal maga a lelke ennek a kommunikációs eszköznek, a hangszerelés pedig minden korban más. Ahogy a nőknél is: a divat állandóan változik, de a lényeg ugyanaz marad. Egyébként az is érdekes, hogy melyik dal marad meg. Nehéz megjósolni, melyik az, amelyiket majd húsz-harminc vagy esetleg ötven év után is szívesen hallgatnak. Az István, a királlyal már 32 évnél tartunk. Lehet, hogy Levente ezt nem szívesen hallja, néha vádolták is azzal a darabot, hogy nem is igazi opera, mert tulajdonképpen csak dalokból áll, szerintem éppen ez a sikerének a titka. Bár vannak benne komoly zenedramaturgiai megoldások, azért azok a dalok tartják meg, amelyeket mindenki ismer. Persze hozzá kell tenni, hogy a klasszikus operák között is sokban vannak olyan dalok, amelyeket mindenki ismer, sokféleképpen fel is dolgozzák ezeket, és amikor beül a közönség az opera-előadásra, ezeket a dalokat várja.
– A hatvanas évek korszaka meghatározó maradt nemcsak a műfajban, hanem az egész kulturális életben, az ekkor született dalok jelentős része örök sláger.
– A hatvanas évek az egész világ szellemiségében nagyon erős paradigmaváltást jelentettek, aminek máig ható következményei vannak természetesen a kulturális életben, de az emberek egymás közötti kapcsolatainak demokratizálásában is.
– Mind az öltözködési kultúra, mind a hajviselet jelentősen megváltozott, az egyéniség ekkor került előtérbe.
– Régi konvenciók halmazai dőltek össze, és egy új nemzedék új megoldást keresett a világ konfliktusaira. Ezeknek a megoldásoknak nagy része még akkor is érvényes, ha időközben kiderült, hogy nem tudják megoldani a világ összes problémáját. Nem véletlen, hogy ezt a generációt hívják a mai napig nagy generációnak.
– Ez a generáció az, amelyik két világháború után eszmélt öntudatra, és szakítani akart az ezekhez vezető mentalitással.
– Ekkor jelent meg a környezettudatos magatartás, az a felismerés, hogy az iparosodásnak vannak határai. A fenntartható fejlődés gondolata, az, hogy a környezettel együtt kell tudni élni, és ebbe beletartozik a másik nép, a másik ország, a másik kultúra is, ez a mai napig érvényes. Én legalábbis a mai napig nem érzek indokot arra, hogy megváltoztassam azt a szellemiséget vagy azt a világnézetet, ami akkor kialakult bennem. Én ugyanannak érzem magam, bár ahogy gyülekeznek az évtizedek, az ember bizonyos ciklikusságra, periodicitásra ráeszmél. Édesapám foglalkozott sokat a Kondratyev-féle 40-50 éves gazdasági ciklusokkal, és élete vége felé azt mondta, hogy ezek a ciklusok nagy valószínűséggel nemcsak a gazdasági életben vannak jelen, hanem a társadalmi folyamatokban is kimutathatók. Én már felismerem, hogy „ezek ugyanazok”. Bizonyos jelenségek ismétlődnek, amelyeket egyszer már megéltem, és csak remélni tudom, hogy bizonyos tragédiákat sikerül annak tudatában elkerülni, hogy emlékszünk arra, milyen folyamatok vezettek hozzájuk. Bár ahogy mondják, a történelem azt tanítja, hogy az emberek sosem tanulnak a történelemből.
– A hatvanas évek éppen attól volt szép, mert a nagy generáció elhitte azt az illúziót, hogy képes megváltoztatni a világot, és ez a hit hatalmas szellemi energiát szabadított fel.
– Döntően megváltoztatta a társadalmi viszonyokat, főként a nyugati világban, de a mindennapi kultúrában a keleti országokra is nagy hatással volt. Az, hogy az alapvető emberi jogok érvényesülni tudnak, és az, hogy a közösségi erőfeszítések mellett az egyéni teljesítmények is jelentős szerepet játszanak, nagyon fontos abban a világban, ahol a társadalmi energiák legnagyobb tartaléka a személyes emberi kreativitásban van. Azért nem kedvelem azokat a törekvéseket, amelyek mintegy uniformizálni szeretnék a gondolkodást, a magatartást, és az emberek közötti különbségek elfogadása helyett a különbözőségek megszüntetésére törekednek, mert ez a kreativitást nagymértékben elfojtja és korlátozza. Szintén közgazdász édesapám mondta, hogy a nemzeti vagyon túlnyomó többségében az emberek fejében van, abban a tudásban, teremtőkészségben, amivel minden egyes ember rendelkezik. Az a társadalom lesz gazdagabb, eredményesebb, erősebb, amelyik ezt a tartalékot képes kihasználni, ehhez azonban nagymértékben kell biztosítani és védeni a személyes autonómiát és szabadságjogokat. Ennek adhat némi igazolást, hogy a nagy multicégek szinte mindegyike Amerikában kezdte kis cégként, és ott találta meg azt a légkört, amelyikben a kreativitásának köszönhetően fel tudott nőni a világot behálózó óriáscéggé. Én olyan Magyarországot szeretnék, ahol ez hasonlóan működhet, ahol a különféle kezdeményezéseket nem kíséri gyanakvás és korlátozás. Bizonyos szempontból joggal mondjuk, hogy a világ, illetve Európa közepén vagyunk; ez azt is jelenti, hogy itt minden megtalálható egy kicsit, ami a világban van. Ennek fényében a kirekesztés nem tűnik logikus és követhető magatartásnak. Ha elfogadjuk, hogy Koppány és István is mi vagyunk, akkor az ország érdeke az, hogy itt mindenki otthon érezze magát.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
