„A nemed a te dolgod. Nekem csak tisztelnem kell” – írta nemrég például Colleen Bell is. Remélem, tiszteli az én nememet is, erre a sületlenségre ugyanis kénytelen vagyok ezt mondani: nem.
A sajtos omlett azt jelenti: tojás némi sajttal. Ez vajon támadás a narancslé vagy a pirítós ellen? Nem. A narancslé és a pirítós külön-külön is remek dolgok, együtt pedig sokak számára még jobb reggelit is adnak, mint a sajtos omlett. Ízlés dolga. Egy azonban biztos: ha megfeszülünk, sem tudunk narancsléből és pirítósból sajtos omlettet készíteni.
A fenti gondolatmenet az amerikai Lee Harristől való, s mint minden példa, sántít, de mutat azért valamit a lényegből, amelyet az azonos neműek házasságáról tartott ír népszavazáson nem voltak képesek megfogalmazni az intézmény bevezetését ellenzők. Azt ugyanis, hogy ha nem támogatod a kezdeményezést, attól még nem vagy embertelen, nem vagy kirekesztő, sem jogfosztó. Nem kell bűnnek tartanod sem a homoszexualitást, sem betegnek vagy bűnösnek a homoszexuális embereket. Nem kell alacsonyabb rendűnek tekintened a közöttük lobogó szerelmet sem. (Miért lenne az?) Nem kell szeretettelennek lenned. Nem is kell gyűlölnöd senkit.
Elég, ha gondolkodó lény vagy.
Annak, hogy a fenti kép ellentétét a meleglobbi sikerrel alakította ki az ellenzők táboráról, egyrészt oka lehet, hogy bizonyára voltak köztük valóban kirekesztők és gyűlölködők is, a valódi ok azonban sokkal prózaibb. Egy amerikai szervezettől kaptak temérdek forrást, így az „egyenlőségért” folytatott küzdelmet a lehető legdurvább esélyegyenlőtlenség mellett, ötvenszeres anyagi túlerővel vívták. Sikerrel is alakították ki azt a tipikusan marxista gondolatból fakadó képet, amely szerint aki haladó, aki a történelem jó oldalán van, aki jó ember, az igennel szavaz. A többiek meg retrográd jogfosztók.
De nem kell ilyen messzire mennünk, hiszen a jogfosztózás itthon is divat. „Magyar százezrek mai jogfosztottságáról” ír Ceglédi Zoltán is, mégpedig „nemi irányultságuk miatt”. Pedig sem Írországban nem volt, sem Magyarországon nincs jogfosztás. Jogfosztás az, ha vagy bűncselekménynek nyilvánítják és törvényileg tiltják az azonos neműek kapcsolatát, netán kényszerkezeltetik az illetőt, vagy ha az egyén valamit nem tehet meg azért, mert az azonos neműekhez hajtja a vágya, a szíve. Ilyen ma szerencsére nincs. Ha valaki agresszív és üt, nem enyhítő körülmény, hogy a megütött meleg volt. Nem mondja az állam, hogy melegek nem vállalhatnak munkát. Vagy kevesebb bért kapnak. Na de nem házasodhatnak! – veti oda az okos mozgalmár ilyenkor. Csakhogy téved. Egy meleg férfinak is ugyanolyan joga van feleségül venni egy nőt, mint egy heteroszexuálisnak. A jogok a személyre, az individuumra vonatkoznak. Főleg liberálisék tudhatnák ezt. Ha valaki nem akar élni ezzel a jogával, lehetőségével, hiszen nem a nőket szereti, az persze érthető, ám ettől még nem jogfosztás, ha nem házasodhat akkor férfival. Engem meg nem engednek elindulni a női százas mellúszásban. Pedig én a női százason akarok indulni, nem a férfin! És nem engedik! Sőt. Két nőm lehet egyszerre, de a törvény előtt nem lehet két feleségem!
Jogfosztás? Dehogy. Csupán az olyan agyament ideológiák szerint, amelyeket lobbiszervezetek mellett nagykövetségek is népszerűsítenek mostanság. Gender.
„A nemed a te dolgod. Nekem csak tisztelnem kell” – írta nemrég például Colleen Bell is. Remélem, tiszteli az én nememet is, erre a sületlenségre ugyanis kénytelen vagyok ezt mondani: nem. Abban, hogy valaki ilyen vagy olyan nemű, nyilván semmi tiszteletre méltó nincs. A rosszul megfogalmazott két mondat eredeti értelmében persze fontos, s annyit jelent: hagyjon békén mindenki! Az állam is. Senkinek semmi köze ahhoz, kibe vagyok szerelmes, férfiba vagy nőbe. Csak annak van köze ehhez, akit én be akarok avatni. Az elkorcsosult gondolatoknak köszönhetően azonban mára visszájára fordult az egykor fontos és jogos követelés. Pályázati pénzek mennek a coming outok előkészítésére, mintha érdem lenne tömegek előtt bevallani olyasmit, amit a tömegek nem kérdeztek. Amikor a leszbikus Ungár Klára kurucinfós tempóban hozza nyilvánosságra két fideszes vélt homoszexualitását, arra már tényleg nincsenek szavak. Kell ehhez persze a propaganda, annak sulykolása, hogy gyáva bujkálás, ha valaki nem mozgalmár.
Ott van például Lakner Zoltán esete. Gyakran találkoztunk tévéstúdiókban. Remekül érvelő, okos, felkészült elemzőként ismertem meg. Aztán coming outolt. Most már, ha találkozunk, nem tud nem eszembe jutni, hogy hát ő a fiúkat. Engem ez ugyan nem undorít, és bajom sincs vele, csak nem értem, miért kell nekem ez az infó, miközben azt nem tudom, a halászlét vagy a gulyáslevest preferálja-e. Hogy miért kell olyanokkal (az egész országgal) megosztani egy magánügyet, akikkel az ember nincs közeli viszonyban.
Senkinek sem kívánom persze, hogy bujkálnia kelljen. Ahogy a homoszexualitás önmagában nem adhat okot büszkeségre, ugyanúgy nem is szégyellnivaló, s a joga is megvan mindenkinek, hogy világgá kürtölje. A jogfosztásmantra ellenére sem tiltja ezt a törvény. Azt sem, hogy a szerelmesek nagy férficsókokkal gabalyodjanak egymásba a villamoson. Ne is tiltsa! Csak kérdés, hogy érdemes-e élni mindig minden jogunkkal. Sokakból valóban mély undor tör fel a fenti látványtól. Ez van. Nem tehetnek róla. Ugyanúgy nem, ahogy a homoszexuálisok sem arról, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. S ahogy az egyiket, úgy a másikat sem kellene stigmával illetni, gonoszságot, romlottságot keresni mögötte. Sem megsértődni. Egyik sem döntés. Mindkettő állapot. Az undort, akiben van, tehát nem muszáj kifejezésre juttatni. Minek bántani valakit, ha el is lehet fordulni? Ugyanígy a közös terekben vélhetően megtalálható undorodókra is tekintettel lehet lenni. Egy kis emberséggel, némi visszafogottsággal egészen normálisan lehet élni. Ma egyébként így élünk. A probléma ugyanis egyike a legjelentéktelenebb társadalmi gondoknak, amelyet dollármilliók tartanak felszínen. Ezért nem szoktam róla írni. Most is azért tettem csak, mert felkértek rá.
A szerző a Mandiner főmunkatársa
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
