Majd húsz éve, 1996-ban írtam a Magyar Nemzetben A demokrácia alternatív formái címmel egy elemzést az Antall-kormány alkotmányjogi helyzetéről, de negyedszázad tapasztalatai már egyfajta történelmi léptéket is adnak a visszatekintésre.
S érdemes a mából megnézni a rendszerváltás első kormányának problémáit. Az Antall-kabinet egyik kardinális problémája az volt, hogy a kormányhatalmat megnyerték ugyan az első parlamenti választásokon, ám szinte semmilyen társadalmi erőforrásuk nem volt a szellemi hatalom, a médiahatalom és a gazdasági hatalom terén. Utóbbiak szinte teljes egészében az ellenzékbe szorult SZDSZ kezében voltak, illetve a gazdasági irányító csoportokat tekintve a szocialistáknak voltak jó pozícióik.
Azt mondhatjuk, hogy az MDF váratlan győzelmével az első országgyűlési választások nyomán igen rövid idő alatt stabilizálódott egy kettős hatalom. S bár maga a kormányhatalom a nemzeti konzervatív pártok kezébe került, néhány becsületes író és művészember, illetve történész-tanár ember háttértámogatása kivételével a teljes szellemi-médiahatalom intézményrendszere az SZDSZ-nél volt. A régi szocialista vállalatvezetői csoportok hada pedig a szocialisták mögé állt be, szintén ellenzékben. Ez a masszív ellenhatalom a kormánnyal szemben először a taxisblokádban mutatkozott meg, s ha nem olyan látványosan is, de a ciklus utolsó napjáig lebénították a kormányhatalmat.
Nem volt túlzottan erős az alkotmányjogi kényszerpálya
A Sólyom-féle Alkotmánybíróság az ellenállásnak ezt a hiányát használta fel arra, hogy kialakítsa a világon példátlan szintű aktivizmusát, és számtalan esetben alkotmányi felhatalmazás nélkül, a saját maga által teremtett döntési formulákkal semmisítette meg a kormánytöbbség törvényeinek sokaságát. Ez természetesen szűkítette a kormányhatalmat. Mindazonáltal a baloldali-balliberális ellenzék nem kárhoztatható azért, hogy ezt tombolva ünnepelte. Az ellenzék szemében ekkor az Alkotmánybíróság egyenlő volt a demokráciával és a jogállammal, és úgy általában minden jónak a szinonimájaként gondoltak rá. Jól emlékszem, hogy erre a jelenségre lassanként kezdtem rákérdezni a cikkeimben a kilencvenes évek elején, és mivel kevés alkotmányjogász volt akkor, így sűrűn kerestek a újságírók. Egy alkalommal (1992 táján) kissé markánsabban kritizáltam egy interjúban az Alkotmánybíróságot az akkori Magyar Hírlapnak – akkor az SZDSZ lapja volt –, és a riporter ijedten közbeszólt, hogy ő így nem adhatja le az interjút. Kérdeztem, miért. Hát ez egy liberális újság – jött a válasz – és itt ilyen erősen nem lehet kritizálni az alkotmánybírákat. Végül is úgy jelent meg mégis a velem készült interjú, hogy kritikai megjegyzéseimet a szabad demokratákhoz közelálló Halmai Gábor mondataival ellenpontozták ugyanabban a lapszámban.
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”
Röviden tehát azt mondhatom, hogy a paktum után az Antall-kormány előtt nem volt túlzottan erős az alkotmányjogi kényszerpálya, azt csak az Alkotmánybíróság átalakítása hozta létre. Ez ellen fel lehetett volna lépni, ha meg lett volna hozzá az akarat. A már említett húsz évvel ezelőtti cikkemben erre az volt a hipotézisem, hogy Antall miniszterelnök az MDF talpasainak – ugye a „borzalmas tagság”! – radikális rendszerváltást célzó sürgetése elől menekült az Alkotmánybírósághoz. Úgy emlékszem, Sólyom László olyasmit nyilatkozott a közelmúltban, hogy telefonon néhány fontos dologban egyeztetett akkor Antall Józseffel. Húsz évvel ezelőtt én is így gondoltam. Csurkáék sürgetése elől így az Alkotmánybíróság vétója volt a mentőöv a miniszterelnöknek. Ebben az értelemben a „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” híres mondás inkább megkönnyebbült sóhaj volt a miniszterelnök részéről, mintsem keserű tudomásulvétel. Itt tehát nem is a kettős hatalom ténye volt a döntő. Az alkotmányjogi kényszerpálya tézise csak a saját pártja és a koalíciós partnerek megfékezését szolgálta.
Az elit és a lebénított kormánytöbbség
Tágabb értelemben azonban a kettős hatalom, s vele a kormányhatalom elsorvasztása tényleg létezett az első parlamenti ciklus alatt. E mögött az éppen még csak kialakult, és minden bázis nélküli pártrendszer állt, ahol az egyik oldal többé-kevésbé véletlenül a kormányhatalmat megkapta, míg az ellenzék két nagyobbik pártja, az SZDSZ és az MSZP nem magában volt erős, hanem azzal, hogy a médiaszektor, a társadalomtudományi-kulturális szektor és a gazdasági elitek monolit tömbje mögöttük állt. Vagyis itt maga a társadalmi szerkezet nem felelt meg a plurális pártrendszernek, s még nem tudott működni a pártpluralizmuson nyugvó váltógazdaság. Itt az volt törvényszerű, hogy ha nem a tényleges társadalmi erőforrásokat birtokló elitek pártja győz a választásokon, akkor szükségszerűen kettős hatalom jön létre. A kormányhatalomból kiszorult, de a társadalmi hatalom teljessége felett rendelkező elitek pártjai lebénították a kormánytöbbséget.
Huszonöt év távolából felmerül előttem, hogy mégis csak hasznos lett volna az egypártrendszer évtizedei után – a közvetlen pártpluralizmusra áttérés előtt – egy érdek-képviseleti pluralizmusban kialakítani először a rendszerváltás első fázisát, és csak a néhány éves átmenet után fejleszteni azt át tiszta pártpluralizmusba. Különböző beállítottságú gazdaszövetségek, vállalkozói szövetségek, értelmiségi ligák stb. keretein belül alakult volna ki a plurális politikai elitek kamarája delegálással, és az első fázisban még nem milliók általi választással. Az új politikai elitekről való döntés a többmilliós választóközönség elé csak egy idő után ment volna át, s alakult volna a rendszer tiszta pártparlamentarizmussá.
Külföld nyomása és az érdekképviselet
Lehet, hogy mindez most meglepően hangzik, hiszen a mai köztudatból és a közemlékezésből ez a lehetőség teljesen kiesett. Pedig a rendszerváltás előtti egy-két évben a politikai rendszer átalakítása jórészt ennek a vitájából állt. Eleinte ennek a koncepciónak volt híve a későbbi SZDSZ is. Egyik meghatározó személyisége, Kis János még 1988-ban is ezt vallotta. Én is ennek a híve voltam a rendszerváltás korai tervezésének idején, a nyolcvanas évek elején. Igaz, ez akkor az egypártrendszer és a szovjet jelenlét miatti kompromisszumként merült fel, és a rendszerváltás első fázisában egy kettős hatalmat hozott volna létre. A korábbi teljhatalmat birtokló állampárt vezérkara – a Központi Bizottság – a félhatalmat megtarthatta volna egy ideig. A kibomló politikai pluralizmus pedig a másik félhatalmat kapta volna meg. Az események elsöpörték ’88 után ezt az átmeneti utat, és a kettős hatalom kompromisszumát. Sajátos, hogy végül a rögtön megvalósított tiszta parlamentarizmus keretei között is létrejött ez a kettős hatalom! Csak éppen nem a belső, hazai politikai erők és közösségek kifejeződéseként, amit a hazai érdekképviseleti pluralizmus intézményesített volna, hanem a külföld hatása nyomán teljes megadásra kényszerített pártok révén.
Negyedszázad tapasztalatai után ma már ismét értékes alternatívaként merül fel bennem az akkori reformterv. Mivel ezt akkor Kis Jánosék és a polgári ellenzék is elfogadta volna, Pozsgayékon múlt, hogy nem léptek ebbe az irányba már 1988 nyarán, amikor ő államminiszter lett Kádár menesztése után. Később már léptek volna 1989 tavaszán, de akkor ennek a tervnek már nem volt esélye. Kár – mondhatjuk, az első parlamenti ciklust értékelve. Most utólag visszatekintve az a véleményem, hogy egy kétfázisos politikai rendszerváltás a magyar társadalom hazai közösségeinek pluralizmusát erőteljesebben engedte volna kifejlődni. Míg ezzel szemben a kaotikus pártalakulások ’89-ben a minden társadalmi forrás és bázis nélküli pártokat tették a rendszerváltás középpontjába, ezek így a külföldi globális erők játékszerei lettek. Akinek a külföldi hatalmi csoportok profi amerikai kampánytanácsadókat adtak a teljesen tapasztalatlan hazai pártok között a pártversengésben és kampányban, az a nulláról és minden előzetes tömegtámogatás nélkül az élre tudott törni, és szinte csak a véletlenen múlott, hogy nem ez a párt nyerte meg végül az első választást. Igazából Antall József is a külföldi hatalmi erők közvetlen országos jelenléte miatt tette fel a kezét megadón az IMF és minden nagyhatalom követelésével szemben.
A kettős hatalmi rendszer és a rendszerváltás
Összefoglalóan: megítélésem szerint nem az alkotmány adta korlátok miatt vált lehetetlenné a rendszerváltás következetesebb megvalósítása, hanem egy kettős hatalmi rendszer létrejötte miatt, amelyben a puszta kormányhatalom társadalmi erőforrások nélkül maradt, az ellenzék mögé beállt ellenhatalmak pedig megbénították a kormányhatalmat. A Sólyom-féle alkotmánybírói többség ebben a légkörben tudta átépíteni az alkotmányban ténylegesen benne lévő többségi parlamentarizmust a hatalmi ágak szétválasztására, amivel a kettős hatalomnak megadta az alkotmányjogi keretet.
A félreértések elkerülésére hadd jelezzem, hogy az új alaptörvényben ma már benne van a hatalommegosztás, és a folyamatosan működő állami demokráciában én ezt fontosnak is gondolom. Kellenek az ellensúlyok és kontrollok, mert ahogy Lord Acton mondta valaha: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál.” De itt most a rendszerváltásnak a kivételes tennivalókat megkövetelő rendszerét elemeztem, ahol a szokásos kormányváltások helyett és az ezekre szabott változtatások helyett egy radikálisabb változtatás – a rendszerváltás! – volt a napirenden. Ehhez pedig megfelelőbb volt – lett volna! – az akkori alkotmányba foglalt többségi parlamentarizmus erős kormányhatalma.
A szerző alkotmányjogász
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
