Lábszár- és koponyacsontokat találtak a munkások a Szilágyi Erzsébet fasoron,
a 61-es villamos ideiglenes végállomásánál egy lakóház udvarán. Szinte biztos, hogy a munkások az 1945 február 11-i kitörési kísérletnél elesettek maradványait fordították ki a földből. Ez a Budapest ostrománál a Vár térségébe visszaszorult, tartalékait felélő német és magyar erők utolsó próbálkozása volt, hogy a szovjeteken áttörve elérjék az Esztergom-Dorog-Szomor vonalon álló német D Hadseregcsoportot.
A kitörés fő csapásiránya a Margit körút-Krisztina körút irányában volt. Az este 8-kor indult rohamra azonban Vörös Hadsereg előre számított, és három védvonalba rendeződve – tüzérségi zárótűzzel, beásott harckocsikkal és géppuskafészkekkel – várta a próbálkozókat. A maradványok Széll Kálmán tér felé menekülő néhai tulajdonosai valószínűleg azzal a látvánnyal találkozhattak, mint az a szemtanú, akit Ungváry Krisztián idéz Budapest ostroma című hadtörténeti munkájában:
Amit onnan (a Hattyú utcából) kinézve láttam, az minden képzeletet felülmúlt. A Széna tér és a mai Moszkva tér majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világítórakétától, fényszóróktól. Vízszintes fénycsíkok tömegét vonták a nyomjelző lövedékek. Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás, ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak.
Az akkor még Olasz fasornak nevezett Szilágyi Erzsébet fasoron keresztül egyébként már az első hullámban is voltak, akik ki tudtak törni, de olyan elképesztő veszteségek árán, hogy a második hullám gyakorlatilag ledermedt a mészárszék láttán. A most kiásott csontok lelőhelye környéke egy másik -szinté Ungváry által idézett szemtanú – szerint így nézett ki:
A gránátok 8-10 embert sodortak el mellettem. Amikor meg k akart térni az ember, valamilyen alakra lépett, aki jajgatni kezdett. A tömeg a házakba húzódott, majd mikor végre valakik kilőtték páncélököllel a harckocsikat, hurrá-kiáltással ismét előtódult, úgy, mint amikor hurkatöltőből nyomják ki a húst.
Az Olasz fasor azonban hamarosan járhatatlanná vált, így a második hullám német parancsnoka inkább a Vérmező felé irányította át az egységét, melyen keresztül meglepően könnyen ki is jutottak a városból.
A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta. Az első szovjet felfogó állásrendszer a Kissvábhegy – János kórház – Rókus-hegy – Margit híd budai vonalán volt, s 21 óra után erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitott a kitörés főirányára, az Olasz fasorra (ma Szilágyi Erzsébet fasor). A tűz 22-23 óra közt érte el csúcspontját. Mivel erre az időre a német főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatárhegyre, a szovjet védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje – Normafa – János-hegy – Solymár – Pilisborosjenő vonalra vonták vissza, és február 12-én támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra.
Február 13-án kora reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló német gócpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatárhegyen és a Szarvas-hegyen szintén igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből körülbelül 5000 fő támadta a Tinnye – Budajenő – Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye közt 3000 fő esett el. A 96. német gyaloghadosztály vonalán, főleg Szomornál 785 fő jutott át, ebből február 12-13-án 27 fő, február 14-én kora hajnalban 650 fő (egyharmada a Feldherrnhalle hadosztályból), a további 3 napban 109 fő. A teljes létszámból 109 fő volt a Waffen-SS tagja.
A Hámashatárhegy felől a Pilisborosjenő – Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba – Piliscsév felé kitörők egy, körülbelül 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra fekvő nádasig jutott, és körülbelül 1 km-re a külső vonal előtt vesztette életét. A kísérő járművek közül 5 VW-166, 1 Sd.Kfz 251/9, 1 Sd.Kfz. 250/7 és egy magyar Toldi harckocsi kijutott Budapestről, ám a külső frontvonalat egyik sem érte el. A magyar kitörők közül 11 egyenruhás (köztük három egyetemista és egy csendőr), 25 nyilas és 44 polgári személy jutott ki.
A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördög-árok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel (amelyből 150 fő Dörner német rendőrezredes csoportja) a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. A Feldherrnhalle hadosztály harccsoportja azonban túl korán érkezve a kijelölt gyülekezőhelyre, az első hullámban tört ki, így helyébe a 271. német népi hadosztály harccsoportja lépett. A két parancsnokságot magába foglaló csoport az Ördög-árokból való feljövetelkor fogságba esett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. Kíséretükből néhány katona a csatornákon át visszament, s a belső utcákban esett fogságba.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »