A kilencvenes évek populáris kultúrája az ártatlan békeidők hangulatát sugározta. A kétezres évektől – a 9/11 és a gazdasági-politikai válságok-változások nyomán – nemcsak a világ közérzete, hanem a népszerű zenék és filmek tónusa is árnyasabbá vált. Ez a folyamat jól nyomon követhető a film- és sorozatgyártás karakterábrázolási megoldásaiban.
A főszereplők egyre kevésbé tűntek-tűnnek hősnek: személyiségük rétegzettebbé, gyakran bűnökkel vagy gyarlóságokkal terheltté vált. A főhős normaszegő, mégis szerethető figuráját ugyan – sok évtizede – már a hard-boiled krimi kidolgozta, de az utóbbi években-évtizedekben rendszerszintű léptékváltásra került sor.
Brinkmann professzor (A klinika) vagy Doug Ross (Vészhelyzet) humánus sármja után kétségtelenül más mentális és esztétikai minőséget képvisel dr. House morózus, jóllehet még mindig humanista cinizmusa. Dexter vagy Walter White (Breaking Bad) bűnözői szerepköre, de Jack Bauer (24) törvényeket áthágó etikája is határozott újragondolása a western- vagy a krimiirodalom jó ügyek védelmére szegődött alakjainak.
A Ginny és Georgia című sorozat főszereplőinek ironikus öndefiníciója („Gilmore lányok, csak nagyobb mellekkel”) a Szívek szállodájára visszautalva egy korábbi korszak szereplőeszményétől jelent be elkülönbözést.
A másik, hasonlóan tanulságos irány az esendőségben, a neurodivergens másságban feltalált erények érzékenyítő paradigmája (Monk, Doktor Murphy). Mindkét vonal értelmezhető akár művelődéstörténeti vetületben is. A populáris alkotások – a mesék és mítoszok nyomán – évszázadokig hajlamosak voltak a valóságot feketére és fehérre tagolni. Ma inkább a dosztojevszkiji vagy kafkai komplexitás látszik mércének (történetvezetésben, jellemrajzban, világképben); s mindehhez a sorozatformátum tökéletes keret. Ahogy a könyves eladási listákat vaskos regények szokták vezetni, úgy a filmek közönsége is a sorozatok türelmesen, aprólékosan építkező esztétikáját részesíti előnyben.
A föntebbi fejleményeket sokan értelmezik úgy, hogy az erkölcsi mércéktől eleső nihilista közgondolkodást képezik le, azaz a kommersz művészetek legmaradandóbb alkotásai egyúttal a negatív hősök, így a negativitás dicséretét viszik színre (vászonra, képernyőre, kijelzőre).
De ha – teológiai alapállást véve fel – igazítunk a látószögünkön? Ha a bűnös lét koordinátái közül az embert mint olyat olvassuk ki? S egy új realizmus kísérleti alkotásaiként tekintünk az említett és a hasonló produkciókra?
Az emberiség globalizált-digitális létmódja, a közösségi médiás jelenlét és interaktivitás csatornái megszaporították a bonyolultságról való beszédet. A hatások és összefüggések hálózatos komplexitásának tapasztalatára a populáris kultúrának is reagálnia kellett.
Megtette, mégpedig a hús-vér világépítés módozatait keresve, a pszichológiai hitelesség esztétikájában merülve el.
Magam nem aggódom: amíg lélektan van, léleknek is lennie kell.
A hős pedig nem csak példakép: példa is lehet. Tévutakra és kijáratokra, avagy a mindannyiunkban lesben álló éjszakára.
Gengszterek, maffiózók, bér- és sorozatgyilkosok sorsát nyomon követve sebek, traumák, kísértések történetére ocsúdhatunk.
A bűnözőben meglátni a bűnöst annyit tesz: az ártatlant láttuk meg benne.
Aki hol megértésre, hol megtérésre szorul.
Szerző: Halmai Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »


