Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
Leggyakrabban énekelt miseénekeink között több olyan népéneket találunk, amely kifejezetten az Oltáriszentség titkát ünnepli. Ezek egyik leggyakrabban előkerülő darabja az Áldjad, ember, e nagy jódat kezdetű imádság, amelyet az Éneklő Egyház öt (ÉE 165), a Hozsanna pedig nyolc (SZVU 109) versszakkal közöl.
Dallama már a 17. századi Magyar Cantionale lapjain és a bencés Kovács Márk 1842-es énekeskönyvében is szerepel, igaz, eltérő szöveggel: a Szent Péter és Pál (Két oszlopa igazságnak) és Szent István (Igaz hitnek plántálója) ünnepére írt ének kíséreteként.
Dúr hangneme emelkedett és méltóságteljes ünnepélyességet sugároz. Dallamvezetése kiegyensúlyozott; mozgása lépcsőzetesen, kisebb hangközökből építkezik; minden bonyolult hajlítást és nagyobb hangközugrást mellőz, dallamformálása pedig szillabikus: így kifejezetten alkalmas arra, hogy nagyobb gyülekezet közös énekévé váljon.
Négysoros versszakai szabályos formát követnek, 8-8-12-12 szótagúak. A sorok egyszerű, AABB rímképlettel záródnak, s minden strófa végén az „édes Jézus / áldott Jézus” szavak ismétlődése teszi litániaszerűvé éneklését.
Szentmihályi Mihály 18. század végi szövege a liturgia résztvevőjét szólítja meg (Áldjad, ember), majd Krisztus valóságos jelenlétének titka fölött elmélkedik. Az Éneklő Egyház szövegváltozatában a költemény végén meg is szólítjuk az Urat (itt van köztünk tested, véred, édes Jézus, itt van isten-emberséged, áldott Jézus). A Hozsanna által közölt verzió ezt kiküszöböli, és hosszabb kifejtést alkalmazva a szöveg stílusát egységesíti.
Első versszakai mintha a 33. zsoltár áldozási énekként használatos sorát („ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr; boldog az az ember, ki őbenne bízik”) bontanák ki: az édes Jézusba vethetjük bizalmunkat, hiszen értünk adott teste és vére által ő lett „minden jónak nagy bősége” és „az égnek megnyitója”. Majd antiprotestáns éllel fogalmazza meg, hogy az Oltáriszentség nem puszta jel vagy emlék, hanem benne maga Krisztus lesz életutunk tápláléka, őt vesszük magunkhoz a végórán (viaticum), hogy holtunk után üdvözítve az ő valóságos jelenlétébe fogadjon bennünket.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
