Ha az ember néha eltéved a közösségi oldalak vagy hírportálok kommentmezői között, úgy akarva-akaratlanul is szembe kell néznie a ténnyel, hogy az írott szöveg értelmezése, kiváltképp az irónia és a szarkazmus finomabb rétegeinek leképezése ma már szinte leküzdhetetlen nehézségnek mutatkozik. És ami a legszomorúbb, hogy ez a jelenség már rég nemcsak az írásbeliségre korlátozódik; sokan ugyanezzel a gáttal küzdenek a mindennapi, élőbeszéd során is, amikor a másik ember arcán lévő apró rezdülést vagy a hangsúlyt is képtelenek értelmezni.
A kontextus és a hangszín hiánya mint elsődleges akadály
Élőszóban a hanglejtés, egy apró mosoly, a testbeszéd vagy a közösen ismert háttér azonnal jelzi, ha valamit nem a szigorú, betű szerinti komolysággal kell kezelni. Az írott jelben ezek a mankók – úgy tűnik – hiányoznak. Például, ha valaki egy nyilvános YouTube videó alatt annyit ír, hogy „Hát persze, mert a föld lapos… a nap meg… zöld”, egy egészségesebb kommunikációs térben ez egyértelmű fricska lenne a konteók ellen. Ma azonban szinte záros határidőn belül érkezik rá a halálosan komoly kioktatás valakitől, aki akár hosszan is kifejti, hogy de hát a nap nem is zöld, hanem sárga, és a tudomány mást bizonyít. A szatíra védőhálója eltűnt; a szöveg beleütközik a szövegértés falába, és ott darabjaira hullik.
A szó szerinti olvasás diktatúrája
A probléma gyökere mélyebben van. Egyre terjed az a kényszer, hogy a világot kizárólag a legfelszínesebb, bináris – igaz vagy hamis, jó vagy rossz – síkon lehet csak értelmezni. Véleményem szerint ez a politika műve, amely túlságosan beszennyezte a mindannapokat. Ha egy mondat nem rágja szájba a szerző pontos szándékát, azonnal értelmezési zavar keletkezik, amit az olvasó nem a saját hiányosságaként, hanem a megnyilatkozás hibájaként könyvel el. Tipikus eset, amikor valaki egy abszurd, túlzó példával él egy vitában, például: „Akkor már inkább tiltsuk be a levegővételt is, azzal is spórolunk”, mire a kommentelő totális komolysággal válaszol: „De hát a levegőt nem lehet betiltani, mert abból élünk, te szerencsétlen, hogy jössz te ehhez?” A humor, a reductio ad absurdum mint érvelési eszköz teljesen elpárolog a fejekből.
Amikor a korlátolt magabiztosság oktat
A helyzetet tovább rontja, hogy a legmélyebb intellektuális vagy kompetenciaszinten mozgó hozzászólók gyakran a legnagyobb magabiztossággal vetik bele magukat a vitákba. Amikor valaki képtelen befogadni a nem szó szerinti szöveget, akkor ott ő nem csupán félreérti a mondanivalót, hanem morális vagy intellektuális felsőbbrendűségtől fűtve azonnal ki is oktatja a szerzőt. Számára a hangos, megkérdőjelezhetetlennek hitt bizonyosság pótolja a valódi tartalmat és a valódi intelligenciát. Ilyenkor látni azokat a jellegzetes megnyilvánulásokat, amikor a legalapvetőbb összefüggéseket nem átlátó egyén kezdi el nagy pátosszal felvilágosítani a másikat arról, hogy „hogy is működik a valóságban a világ”, miközben a saját szövegében annyi a helyesírási és logikai hiba, ami önmagában egy külön esettanulmányt is megérdemelne.
A kettős csapda: A csend ára és a meddőség
Az embert ilyenkor egy nehéz dilemma fojtogatja, aminek kettős, frusztráló következménye van. Először is a meddő vita elkerülése. Idővel az ember rájön, hogy olyas valakivel vitatkozni, aki a legegyszerűbb iróniát sem képes dekódolni, teljesen felesleges energiapazarlás. Nem lehet közös nevezőre jutni egy olyan dimenzióban, ahol a szójátékokat vagy a görbe tükröt bizonytalan alapú támadásként értékelik. A racionális válasz ekkor a legyintéssel kísért hallgatás, hiszen az ember szép csendben bezárja inkább az ablakot, és nem folyik bele, hasznos munka után néz. Másodszor pedig ott a kommentszekciók sorsa. Ezzel a pálya gyakorlatilag gáttalanul „átengedődik”. A csenddel átengedjük a teret, így a nyilvános felületek lassan átalakulnak a felszínesség és a félreértések visszhangkamráivá. Ez ráadásul önerősítő folyamat, hiszen a „győztes” ezután már teljesen biztos a saját „igazában”. Ha a szinte kizárólagosan jelen lévő zaj elnyomja a józan hangokat, mert a normális embereknek már nincs kedvük behajolni a napi szintű mocsárba, akkor a közösségi terek tényleg átadják a helyüket a „mindenki kiabál, de senki sem ért semmit” állapotnak.
A hamis győzelem illúziója
A legironikusabb az egészben az, hogy a konfrontáció hiányát a sekélyesebb kommentelők a saját „igazuk” és megkérdőjelezhetetlen győzelmük bizonyítékaként élik meg. Amikor a racionális fél ráhagyja a dolgot a másikra – mondván, „ehhez kevés vagy, hogy elmagyarázzam” –, a hangos fél ezt úgy interpretálja a saját buborékjában, hogy: „Na, ugye, elhallgatott, mert megmondtam neki a tutit, nem mert, vagy nem tudott válaszolni!” Ez a hamis diadalmas tudat pedig csak még bátrabbá teszi őket a következő alkalommal, amikor egy újabb áldozatba kötnek bele hasonló hévvel.
Hová vezet mindez?
Az értelmesebb réteg ekkor önkéntes belső emigrációba vonul. Kijelentkezik az adott weboldalról, vagy szűkebb, zárt csoportokba, esetleg a sokkal egészségesebb offline terekbe húzódik vissza, mert úgy érzi, a nyílt tengeren eluralkodott a szellemi vakság. Vajon hová vezet ez a tendencia? Ha a digitális nyilvánosság lassan teljesen feladja az árnyalt gondolkodás és a finomabb eszközök igényét, fennáll a veszélye, hogy az értelmes diskurzus teljesen kiszorul a nyilvánosságból, és a közösségi terek végleg elsorvadnak a kulturált párbeszéd hiányától. Ennek az önerősítő folyamatnak a vége pedig egyértelmű, a tények és az eredeti kommunikáció – annak minden rétegével – előbb elsatnyul, majd teljesen zombinyelvvé válik, ahol mindenki ordítani fog, de senki sem hallja meg a másikat, mert mindenki süket is lesz egyszerre.
Ne hagyjuk, hogy ez megtörténjen! Folytassunk párbeszédet róla, hogy mi lenne a megfelelő válasz a fent vázolt problémára!
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
