A pontosan tíz évvel ezelőtt elhunyt Csoóri Sándortól választottunk verset ma estére. Egy emberélet szólal meg a költeményben, a középpontban a pusztulásnak, egy létforma elmúlásának fájdalmas, képekbe sűrített tapasztalata áll.
BÖLCSŐHELYEM, ESŐBEN
Tollászkodom, feketén tollászkodom,
nagy eső zuhog, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.
Bölcsőhelyemre zene, vér
és megöregedett rozsda nyomul –
szép, hattyúnyakú ostornyelek körül
rég elporladt lovak párája úszkál
fehéren, gazdátlanul.
És sárba fekszik le minden tavaszom,
sárba fekszik le bogáncsos hajam,
hintám láncai kakascsontokkal hevernek egymélységben
s körték hullnak föléjük darazsasan.
S a fészer falán kezek, vasvellák árnya,
beleégve a vakolatba, mint hirosimai emberárny –
Takarodó szekerek most zöttyennek át más időbe,
himbálva poros ingemet
a görcsös rudalófán.
Valami most múlik el,
valami végleg elmúlt,
lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul,
ingem, zsoltáraim, ökreim sziklafeje
ti is elmúltok bennem magammal együtt, múlhatatlanul.
Tollászkodom, feketén tollászkodom,
zuhog az eső, minthogyha én hullanék,
villámlik felhős jobb karom s a szérűn
sújtottan ázik két árva kocsikerék.
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
