Némileg félrevezető, hogy Jonas Kaufmann legújabb, magyar (osztrák–magyar) tematikájú operettlemezének címét egy „bibliai” operarészletből kölcsönözték. Goldmark Károly Sába királynőjében Asszád pokolian nehéz, éteri magasságokba kúszó áriája, a Magische Töne a gramofonkorszak kezdete, Caruso, Slezak óta a tenorképesség próbája és – sikeres teljesítés esetén – ékköve.
Ma már ezt az áriát is kevesen merik vállalni, nemhogy az egész szerepet. A Varázslatos hangok CD megjelenését követően Kaufmann turnéra indult, amelynek keretében április 24-én Budapesten, a Művészetek Palotájában is koncertet adott: a Baden-badeni Filharmonikus Zenekarral, Malin Byström svéd szopránnal, Jochen Rieder vezényletével.
Ha már operett, akkor ez az igazi. Johann Strauss, különösen A denevér és A cigánybáró vagy a műfaj francia, német, angol, spanyol változatának érdemei vitathatatlanok, de a „bécsi ezüstkor” a magyar szerzőkkel, az élen Lehár Ferenccel és Kálmán Imrével – ennyi lokálpatriotizmus és elfogultság engedtessék meg – sokkal inkább arany, mint ezüst. Az operett betetőzése: innen, a Kárpát-medencéből indulva, a Monarchián, Európán át „erősítve” az Amerikai Egyesült Államokig. Magyaros témák, csárdás és más táncritmusok, frissesség, szentimentalizmus, keleti kolorit, melankólia és sírva vigadás, később csipetnyi jazz, foxtrott, charleston, miegymás… Ennyi fülbemászó örökzöldet, jól fütyülhető és sokféleképpen adaptálható dallamot kevés nemzet adott a világnak. Jonas Kaufmann pedig nagy szolgálatot tett ennek igazolására új, Budapesten, az Operaház zenekarával felvett CD-jével, amelynek négy számát ráadásul magyarul énekli.
A veteránná érett, deresedő német tenor európai turnéjának kiemelt állomása a Művészetek Palotája; a Bartók Béla Hangversenyteremben egyfajta – felvételhez is kötődő – stúdióhangulat uralkodik: a pódium közepén két bumszli retró mikrofon a szólistáknak, oldalt méretes hangfalak. Meglepetés, megütközés a diszkrét, mégis hozzászokást igénylő – a klasszikus zenétől, az operaénekesektől idegen – hangosítás. Fölösleges. Malin Byström ugyan nem egy óriási hang, de jó magasságokkal koronázott lírai szopránja ma már mégiscsak Wagner- és Richard Strauss-szerepeken edződik; Kaufmann sajátos énektechnikájának, fogott, baritonálisra sötétített tenorjának pedig teljesen mindegy, enélkül is hasonló „érzéssel” szólna. Áttetsző, fényes, derűs tónusban, rutinosan muzsikál a baden-badeni vendégzenekar Jochen Rieder irányításával. Az est két félidejét egy-egy zenekari szám indítja: a Marica grófnő, illetve A mosoly országa nyitányában a láncra fűzött slágerszámok behízelgő melódiái váltják egymást, olyasfajta tetszetős örömjátékot eredményezve, amely a könnyedségen, a direkt hatásvadászaton túlmutatva is elhiteti, hogy ezek az operettek a maguk műfajában tényleg remekművek. Van valami megható abban, ahogy Kaufmann magyarul, éppen Budapesten nosztalgiázik a pesti nőkről és a csodás fővárosról: „Nézz le a Lánchídról a vén Dunára, / ha arra jársz. / Mondd meg, hogy elfogja lelkem és testem / a vágyó, néma láz. / Öleld meg Pestet, a drága szép Pestet, / ha este arra jársz!”
A gála érzelmi-zenei csúcspontja – ahogy várható volt – az első rész végén elhangzó Hazám, hazám. Erkel zenéje más minőség, évtizedeket ugrunk vissza az időben, komolyabb, bonyolultabb a hangszerelés, rögtön sűrül a dráma.
Harminc évre visszatekintve harmadik alkalommal hallani itthon külföldi világsztárral Bánk áriáját magyarul. Először 1996-ban, a népstadioni szuperkoncerten Plácido Domingo énekelte el. Emlékszünk, felvétel is őrzi, ahogy a szél ellapozza a kottáját, így a szöveg egy szakaszon komikus halandzsába fúl. Ha transzponálva is, micsoda előadás volt, micsoda hangon! Később az Operaházban egy szlovák–magyar est keretében Peter Dvorský kedveskedik egy maradandó, remek Erkel-interpretációval. És most Kaufmann áll elő a maga olvasatával. Tulajdonképpen nagy szolgálatot tesz, mert nem csak Budapesten szólaltatja meg az áriát, viszi e „kuriózumot” a turnéja többi városába is. Már a Dirk Kaftan vezényelte lemezen sem rossz, pontos, jól érthető, de élőben ihletettebb, feszesebb, a bevezetés sem olyan egyhangúan ledarált, mint a SONY-felvételen.
Malin Byström megnyerő, Kiri Te Kanawa-szerű jelenség. Messze a nagy erdő, Szép város Kolozsvár, Szív duett, Szilvia belépője, Álom, álom, aztán a ráadások, köztük a Giuditta… – esetében mind németül, de fejből, szabadon, nyitottan. Byström eminens művész. Mindent elkövet, hogy Kaufmann élénk, üde partnere legyen, de fesztelensége, folytonos mórikálása kissé művivé teszi. Kedves magakelletéséhez önkéntelenül olyan markáns arckifejezéseket is társít, amelyek inkább a „megőrülő” Saloméhoz illenek, kevésbé egy operettprimadonnához. Táncra perdüléseinek rögtönzött koreográfiája, a maga módján kacér „sürgés-forgása” pedig annak illusztrálása, hogy egy lelkes északi amazon hogyan képzeli el a magyaros-cigányos, meg a déli, mediterrán temperamentumot.
Kaufmann is egyre jobban lazul, a fejét rázza, kart lengetve öklözi a ritmust, Byströmmel keringőzik, hejehujázik, ütemes tapsra indítja a közönséget… Tenorja régóta alakulóban. Fogyóban? A szükségtelen hangosítás csak erősíti a vele kapcsolatos kételyt: vajon meddig tarthat ez a pálya, a szüntelen „forszírozás”? Ambivalens, hogy Kaufmann épp a legnehezebb ária, a Magische Töne előadásával tudja élesben is bizonyítani, hogy széles, sokszínű fachjában szinte mindenre képes. Kétségtelenül világsztár, vezető hőstenor, de feltétlen rajongóinak és hevesedő kritikusainak számaránya ma már átbillenőben… A „monarchiás” gála végén a kitartó ünneplés, a hét ráadás viszont azt mutatta, hogy a kultusz még működik, az örökzöld műfajok pedig buján virágoznak a kibomló tavaszban.
Fotó: Posztós János, Müpa
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. május 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
