A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal ismeretlen ismerőseinkhez, a vadvilág állataihoz kerülhetünk közelebb.
1973. március 3-án írták alá a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajokkal való nemzetközi kereskedelmet szabályozó washingtoni egyezményt, a CITES-t. Negyven évvel később az ENSZ ezt a napot, március 3-át a vadvilág világnapjává nyilvánította.
Kihalás
Az emberiség története során a vadon élő állatok aránya drasztikusan csökkent. Tízezer évvel ezelőtt a Földünkön élő gerincesek tömegének 99 százalékát vadon élő állatok alkották, és 1 százalékát az ember. Napjainkban a gerincesek körülbelül 1 százaléka vadon élő állat, 32 százaléka ember és 67 százaléka háziállat. Jelenleg a földtörténet hatodik nagy kihalási hullámában élünk, amely természetesen nem csak a gerinceseket, és nem is csak az állatokat érinti. Az oka – a korábbi tömeges kihalásoktól eltérően – az emberi tevékenység. „Miattunk több ezer faj nem tudja már létével dicsőíteni Istent, és nem tudja közölni velünk saját üzenetét.” (Laudato si’ 33.) Nagyon összetett és messzire vezet, hogy miért nem tudunk harmóniában élni a természettel, miért pusztítjuk a számunkra is otthont adó és bennünket is fenntartó élő rendszert, de ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy részvéttelenül, tétlenül szemléljük, közönyösen nézzük, sőt aktívan előidézzük élőlénytársaink szenvedését és pusztulását, az az élővilág tárgyiasítása.
Hosszú ideig a tudományos megismerést is torzította ez a fajta tekintet, és az ezen az alapon vizsgálódó tudomány maga is táplálta ezt a látásmódot.
Istent dicsérik
A 20. század nagy részében rögzített genetikai kódot működtető, érzéketlen biorobotoknak vagy pedig inger-válasz gépeknek tekintettek az állatokat, elvitatva tőlük bárminemű intelligenciát vagy érzelmet, és sokan még ma is így tekintenek rájuk.
Ennek elismeréséhez először önvizsgálatra van szükségünk. Mert amíg a mi emberi nagyságunkat és különlegességünket az élőlénytársaink lekicsinylésével igyekszünk hangsúlyozni, addig nehéz észrevenni, milyen rendkívüli fizikai és szellemi, sokszor emberfeletti teljesítményre képesek, és ugyancsak nehéz beismerni, hogy hozzánk hasonlóan ők is képesek szenvedni, örülni, szeretni, amíg a velük való durva bánásmódot ennek tagadásával igyekszünk szentesíteni.
Arcok és pofák
Ahhoz, hogy a maguk valójában lássuk őket, meg kell fogadnunk Konrad Lorenz figyelmeztetését: „nem vizsgálhatunk hatékonyan egy állatot szeretetben és tiszteletben gyökerező intuitív megértés nélkül”.
Képesek vagyunk erre? Egy állat megfigyelésekor nem egy „kísérleti nyulat” látni, hanem személyesen egy adott faj egyedét, egy egyéniséget? És ők vajon képesek erre? Felismerik például az arcokat, és így az egyes egyedeket? Hosszú ideig még ebben is kételkedtünk. Az arcfelismerést főemlősöknél sokáig úgy tesztelték, hogy emberi arcokról készült fotókat mutattak nekik, de mivel ebben gyengén teljesítettek, a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy csak az emberek képesek az arcokat felismerni. Mígnem egyszer valakinek eszébe jutott a csimpánzokat a saját fajuk fizimiskájával tesztelni. Mindjárt sokkal jobban érdeklődtek a feladat iránt (a kíváncsiság, a motiváció pedig elengedhetetlen egy feladat eredményes megoldásához), és láss csodát, máris remek arcfelismerőnek bizonyultak.
Az is kiderült, hogy igen pontosan ismerik egymás hátsó fertályát is. Amikor egy monitor előtt ülő csimpánznak először egy fajtársa fenekéről készült képet mutattak, majd két portrét – az egyik ugyanannak a csimpánznak a pofája volt, amelyiknek előtte a hátsó felét mutatták –, mindig a megfelelő portrét választotta, amennyiben általa ismert egyedről volt szó. A kísérletet Pofák és farpofák címen publikálták, és IgNobel-díjat kapott. Ezzel a legfurcsább kutatásokat díjazzák, melyek „először megnevettetnek, aztán elgondolkodtatnak”. Azóta azt is tudjuk – már pusztán a hétköznapi tapasztalat alapján is –, hogy remekül felismerik az emberi arcokat is, és mára számos más fajnál (például juhoknál, varjaknál, polipoknál, darazsaknál, tehát nem is csak emlősöknél, sőt nem is csak gerinceseknél) bizonyított az arcfelismerés, az emberi arcok felismerésének képessége is.
A delfinek hátúszóikról ismerik fel egymást, és egyedi „aláírás” füttyjeleket adnak. A hímek a saját füttyjelüket hozzáigazítják a barátaikhoz, így egy hím közösségben a hívójelek nagyon hasonlóan hangoznak. Ha egy társukat a saját füttyével megszólítják, az olyan, mintha a nevén szólítanák, vagyis az állatvilágban is vannak tulajdonnevek.
Szavakon túl
A hollók sem csak a szüleikkel és az utódaikkal ápolják kapcsolataikat, hanem a barátaikkal is. Van egy személyes azonosító hangjelük, ezzel jelentkeznek be fajtársaiknál, és azok is ugyanezzel a kiáltással szólítják meg a címzettet. Amikor egy ismerős felbukkan az égen, és a nevét kiáltja, akkor vagy magas, barátságos hangon válaszolnak neki, ha az egy – akár hónapok elteltével – visszatérő jó barát, vagy nyers, mély hangon, ha nem kedvelték.
A társas fajoknál egymás köszöntése mellett esetenként az is megfigyelhető, hogy elbúcsúznak egymástól. Amikor például a hollandiai Burgers’ Zoo Kuif nevű csimpánzának naponta el kellett hagynia a kolóniát, hogy egy másik épületben a cumisüveg használatát tanítsák neki – miután anyatej hiányában már több bébijét elveszítette –, először mindig meglátogatta az alfahímet, az alfanőstényt és számos jó barátját, mindegyiknek adott egy puszit, és csak utána távozott.
Az állatok tehát felismerik egymást, kiismerik egymás jellemvonásait, és a velük interakcióban lévő embereket is. Pusztán ezt meglátva talán máris nehezebb tárgyként tekinteni rájuk.
Információátadás
A teljes vadvilágnak szentelt napon túl márciusban egy kisebb csoportjukat, a beporzókat külön is ünnepeljük (március 10-én). A beporzók kapcsán – bár számos más faj és állatcsoport sorolható közéjük – a legtöbben a méhekre gondolnak. Vessünk rájuk is egy pillantást!
Arról mindenki hallott, hogy a méhek tánccal informálják a társaikat. Az alábbi, nagyon leegyszerűsített ábráról leolvasható, hogyan vázolják fel tánclépésekkel a nektárforrás irányát és távolságát.
Mivel a nap a kaptárhoz való visszatérés alatt is megállás nélkül halad az égen, a felderítő egyed arra is figyel, hogy a rezgőtánc irányát mindig a nap aktuális helyzetéhez igazítsa, vagyis az irány pontos megadása érdekében korrigálja azt az eltelt idő függvényében. A tánc intenzitásának nyelvén a lelőhely táplálékbőségéről is informálja társait. Persze az eltáncolt információközlés valójában ennél jóval árnyaltabb, és valószínűleg még számtalan részlete feltáratlan előttünk.
A nemrég pusztán ösztönlényeknek tartott méhekről mára azt is tudjuk, hogy képesek számolni, kételkedni, a pici fejükben tapasztalat útján összeállított mentális térkép alapján tájékozódni, apró labdákat mozgatni a jutalom érdekében, vagy pusztán kedvtelésből logikai feladatokat megoldani, vagy a lakóhelyválasztásról szavazással dönteni.
Szent Ferenc szemével
XIV. Leó pápa Szent Ferenc halálának nyolcszázadik évfordulója alkalmából elrendelte, hogy 2026. január 10. és 2027. január 10. között jubileumi Szent Ferenc-évet tartsunk. Ki más segíthetne bennünket jobban abban a szükséges szemléletváltásban, ahogyan az élővilágra tekintünk, mint Assisi Szent Ferenc?
Szerző: Jaczenkó Edit
Illusztráció: Wikipédia
Fotó: Wikimedia Commons
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
