Mint ismeretes, Szlovákiában az elmúlt év decemberében a Beneš-dekrétumok “felmelegítése” indulatos vitákat gerjesztett a közösségi oldalakon, a sajtóban és a politikában. És nemcsak itthon, hanem az anyaországban is. Kétségtelen, hogy sokan, sokféleképpen magyarázták az egyik vagy másik oldal igazát.
Mint ismeretes, tágabb értelemben a Beneš-dekrétumokban a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó 143 elnöki rendelkezésekről van szó. Leggyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezzük így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették.
A deportálás azokat a szlovákiai magyarokat érintette, akiket a 88/1945 számú beneši dekrétumok alapján közmunkára hurcoltak Cseh-és Morvaországba, általában az elűzött szudétanémetek helyére. Kálváriájuk 80 évvel ezelőtt, 1946 november közepén kezdődőtt el és 1947 február végéig tartott a legnagyobb hidegben.
Ez úgy történt, hogy a deportálás előtti nap megkapták az érintett családfők a helyi szervektől az értesítést arról, hogy bizonyos mennyiségű ingósággal és élelmiszerkészlettel átmenetileg el kell hagyniuk általános munkaerőtoborzásra hivatkozva eredeti lakóhelyüket.
A deportálást fegyveres belügyi és katonai egységek közreműködésével hajtották végre, akik sok helyen körbezárták a településeket, hogy megakadályozzák a szökéseket. Előfordultak esetek, mikor keveseknek sikerült megszökniük az adott településről a deportálás elől, de általánosan megállapítható, hogy a többségük tehetetlenül állt az események előtt.
Kevésbé ismert tény, hogy történtek csoportos menekülések is a deportáció elől. Ilyen esetről számolnak be a korabeli források az akkor még Ipolysági járáshoz artozó Nagycsalomja községből, ahonnét vagyonukkal együtt menekült át az országhatárt képező Ipoly folyó túloldalára a helyi magyarok egy csoportja.
Kevesen élnek ma a deportált magyarok közül. Talán már csak azok, akik annak idején kisgyerekként élték át szüleikkel lakóhelyük kényszerű elhagyását. Ennél fogva ma már alig találkozni olyan idős emberekkel, akik hitelesen el tudnák mesélni, hogyan is zajlott elűzésük szülőföldjükről. Minden bizonnyal csak a leszármazottaik – még élő gyermekeik, unokáik – emlékeznek még a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből, miként is történt deportálásuk, de sajnálatos módon csak kevesen jegyezték le az akkori szomorú történéseket.
Szinte biztosra vehető, hogy a legtöbb érintett település községi krónikájában nincs nyoma a deportálás megörökítésének, illetve a kitelepített családok nevei feltüntetésének. Ma már egyedül csak az idősebb emberek emlékezhetnek szüleik vagy közeli rokonaik elbeszélése alapján, hogy a falujukból kiket deportáltak csehországi kényszermunkára.
Szakály Sándor, Széchenyi-díjas magyar történész nyilatkozta egy helyen:
“Az utódok mindenkori kötelessége megemlékezni az elődökről és megtartani őket az utókor emlékezetében. Az emlékezet sokféle, de a legjobb, ha az írásban is testet ölt.”
Hogy ez hány településen történt meg, nem tudom. Amit még tehetünk, hogy idén, a deportálások kezdetének 80. évfordulóján az érintett településeken, ahol még nincs, emléktáblát, emlékoszlopot, emlékművet állítsanak a kitelepített családok emlékének. Annál is inkább szükség van erre, hogy a mai fiatal nemzedék tudomást szerezzen arról, hogy nyolc évtizeddel ezelőtt milyen drámai események zajlottak falujukban.
Nemrégiben a szlovák parlamentben elfogadott törvény tiltja ugyan a Beneš-dekrétumok vitathatóságát, de szerencsére nem vonatkozik emléket állítani a deportálások elszenvedőinek.
Bodzsár Gyula/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »


