Korunk embere a napi lótás-futás után – jól megérdemelt pihenésként és jutalomként – helyet foglal a tévé előtt, és sorozatot néz. Mindegy, milyen hangulatban van – nevetni, meghatódni vagy rettegni akar –, bármilyen műfajban találhat kedvére valót.
A kiapadhatatlan forrás persze veszélyekkel teli, hiszen amint belefog egybe, már ott van előtte a következő, meg egy korábbi legújabb évada, amit vétek lenne kihagyni. Így vagy úgy, végül mindenki sorozatfüggővé válik. Tavaly is megszámlálhatatlanul sok széria került fel a szolgáltatók műsorára. Most ezekből szemezgetünk.
A sorozatok nagy része nem ér véget, csak szünetet tart. Jó esetben hamar láthatjuk a folytatást, ám legtöbbször éveket kell várni, míg műsorra tűzik a következő évadot. Így persze valóban függővé válik a néző, hiszen az előzőt már régen látta, egyáltalán nem emlékszik már, hol is tartott a sztori, ezért kénytelen újranézni a korábbi részeket is. 2025-ben is találkozhattunk olyan sorozatokkal, melyek újabb évadokkal jelentkeztek. Egy részük nyitva hagyta a folytatás ajtaját, míg más történetek befejeződtek, egyszer és mindenkorra. Valószínűleg.
Az 1923 Taylor Sheridan nagy sikerű, Yellowstone című sorozatának előzménye. Jacob Dutton farmer (Harrison Ford) és felesége, Cara (Helen Mirren) legutóbb a juhpásztorokkal kerültek összetűzésbe, most viszont sokkal veszélyesebb ellenfélre akadnak: egy Whitfield nevű mágnás (Timothy Dalton) az ő földjükön akar turistaparadicsomot építeni. E küzdelem mellett több mellék- és oldalszál is feltűnik a történetben. Látjuk például Teonna, az Apsáalooke – Varjú – törzsből származó fiatal lány (Aminah Nieves) megpróbáltatásait, vagy éppen a ranch egyik cowboyának agyműtétjét is. Spencer Dutton (Brandon Sklenar) és Alexandra, a felesége (Julia Schlaepfer) még az előző évadban indultak el a farm felé, óceánt és földrészt átívelő útjuk természetesen nem nyílegyenes.
Ez a sorozat – az évszám ellenére – egy vérbeli vadnyugati történet, melyet akár az örökkévalóságig elnéznénk. Még karakterfejlődésnek is tanúi lehetünk, hiszen a Duttonok egyik ősellensége, rádöbbenve, hogy ki lett a szövetségese, megpróbál kihátrálni a harcból. Az 1923 nem csak arról szól, hogy egy hatalmas területet magáénak valló család körömszakadtáig ragaszkodik a tulajdonához. Itt a föld ad tartást, nem csupán a hasznosítása, a védelme is kötelesség. Mindvégig a velejéig romlott, gonosz Whitfield bukásáért szurkolunk, és egy pillanatra sem érzünk szánalmat iránta. Az 1923 ugyanakkor a szerelem végtelen erejéről is szól – sőt, lehet, hogy leginkább erről.
A Fehér Lótusz, amely most ért a harmadik évadához, azon sorozatok közé tartozik, melyek nem az előző függőben hagyott történetét folytatják. A helyszín most is egy luxusüdülőhely, ezúttal Thaiföld szépségeiben gyönyörködhetünk. Mint az előző kettő, ez a rész is értelmezhető a kapitalizmus kritikájaként, hiszen a legtöbb vendég – leginkább a Ratliff család és a három barátnő – csak pénzt költeni érkezett az egzotikus szállodába. Ám ha jobban figyelünk, kiderül, a történet a görög tragédiák mintájára épül fel. Mike White író-rendező aprólékos munkával, epizódról epizódra készítette elő a terepet az utolsó rész nagy fináléjára. Ráadásul igyekezett eltitkolni a végkifejletet, nehogy véletlenül kiszivárogjon valami. Az eredmény valóban meglepő lett. Szerencsére nem csak a nyolcadik epizód miatt érdekes a sorozat, olyannyira nem, hogy a már említett trendi megközelítés útközben el is párolog. Az emberi kapcsolatok, vágyak, remények, a sok évtizeden át hordozott keserűség drámája viszont megmarad.
A 19. század végén játszódó, látványos, kosztümös Aranykor sorozat (bár az eredeti címben – The Gilded age – csak aranyozott szerepel) a harmadik évaddal folytatódott. George Russell (Morgan Spector) és felesége, Bertha (Carrie Coon) nem érik be annyival, hogy kiharcolták a helyüket a New York-i elit körében, most már semmi sem történhet a tudtuk és támogatásuk nélkül. Ám pénz- és befolyáséhségük csillapíthatatlan. Bertha hozzá szeretné adni a lányukat Buckingham hercegéhez, George pedig meg akarja szerezni vasúttársasága számára a bányavállalatok földjét. Emellett több történetszál is folytatódik. Az afroamerikai írónő, Peggy (Denée Benton) tovább halad az érvényesülés útján, a Brook család három nőtagjának életébe is bepillantást nyerünk, Jack, a lakáj (Ben Ahlers) pedig azon igyekszik, hogy olaj nélkül működő órájának licencét eladva pénzhez jusson. Az „amerikai Downton Abbey” – a sorozatban az urak és az úrhölgyek szolgái is fontos szerepet játszanak – egy igényes szappanoperává vált. Az alkotók most is hangsúlyt helyeztek arra, hogy a néző úgy érezze, ez nem egy újabb Bridgerton, vagyis a sorozatnak van némi köze a történelemhez. Az első évad sztorijába több híres eseményt is belecsempésztek, most J. P. Morgan pénzmágnás és John Singer Sargent festő tűnik fel a képernyőn. A korabeli társadalmi problémákat – a rablóbárok szerepe, a nők jogai, a feketék lehetőségei, a gazdagok és szolgáik viszonya – éppen csak megpendítik, hiszen ez mégiscsak egy könnyed nyári sorozat.
Szubjektív értékelésünk a valóságostól halad a csupán a fantáziánkban létező világok felé. A Különválás (Severance) valahol középen helyezkedik el. A szereplők igaziak, mint ahogyan az őket körülvevő világ is. Csak egy kivétel van, a saját agyuk. Azt ugyanis kettévágták. No nem fizikailag, csak pszichés szempontból. A „benti” énjük a Lumon vállalatnál dolgozik, és semmit sem tud arról, mi van a „kinti” énjükkel, nem is sejti, mi lehet odakint. A sorozat első fele eredetiségével nyűgözte le a rajongókat, a második évadban értelemszerűen már nem lehetett erre alapozni. Most a szétválasztás mélyebb rétegeibe látunk bele, kapunk némi eredettörténetet, s emellett egymásba gabalyodik a négy főszereplő. Ezúttal is az a kérdés, hogyha leválasztják rólunk a hétköznapi részt, akkor melyik lesz a valódi. Sokkal közelebb nem jutunk a megoldáshoz, sőt, kiderül, van olyan rejtély, amit nem érdemes és nem is szabad megmagyarázni.
A nagy sikerű The Last of us számítógépes játék alapján készült sorozat is elérkezett a második évadához. A posztapokaliptikus történetben kicsit több a zombi, mint a játékban, hiszen a néző mégis csak rájuk kíváncsi, nem az unalmas emberi kapcsolatokra. Valójában persze nem így van, hiszen a kiélezett helyzetben mindenkiből előbújik a valódi énje, ez pedig már önmagában érdekes. Itt is azt láthatjuk, mint a legtöbb disztópiában: az ember akkor sem fog megváltozni, ha a világ darabjaira hullik. Miután a közkedvelt főhőst, Joelt (Pedro Pascal) megölik, a két egymásra vadászó lány, Ellie (Bella Ramsey) és Abby (Kaitlyn Dever) küzdelmére kerül a hangsúly. A sorozat fő kérdése, hogy ad-e bármire is megoldást a bosszú. A The Last of us ugyanakkor abszolút trendi, ennek kifejtését majd írásunk következő részében olvashatják.
A korszellemnek a Fekete tükör hetedik évada is igyekszik megfelelni, ám tanulságos, hogy pont azok a részek a leggyengébbek, ahol a progresszív nézőpontot próbálják ránk erőltetni. Az egyik epizódban egy régi filmet forgatnak újra a mesterséges intelligencia segítségével, egy másikban digitális eszközökkel manipulálják a valóságot, míg egy harmadikban az emberek klónozott másolata kerül be egy videójátékba. Ezek a kevésbé érdekes, valahol máshol már látott problémákat feszegető részek a sorozat kifáradását jelzik. Az alkotójuk irányítása alól kiszabaduló digitális lények története is inkább csak furcsa.
Sok számítógépes programnak van próbaverziója; némi pénzért többet is kaphatunk, csak meg kell néznünk a reklámokat. A teljes hozzáféréshez viszont évente fizetnünk kell. Ám mi van akkor, ha a technika révén kifejlesztett orvosi eszköz is csak így érhető el? Az egyik epizód erre a kérdésre keresi a választ. Sokszor mondjuk, hogy a technológia – mint például az MI – segíti a munkánkat, az életünket, ha nem válunk a rabjává. Az Eulogy című részben a főszereplő (Paul Giamatti) egykori barátnője haláláról értesülve egy digitális program segítségével tudja lezárni élete legfontosabb szakaszát. Az is igaz, hogy a Charlie Brooker nevével fémjelzett sorozat ezen epizódjából nyugodtan kihagyhatnánk a technológiát, a bemutatott dráma anélkül is megállná a helyét.
Végre a Stranger Things is eljutott az ötödik, azaz záró évadához. Az elsőt még 2016-ban mutatták be, ennek hősei kiskamaszok voltak. Ám mivel a szereplők ugyanazok, az utolsó évadnál felnőttekkel el kell hitetniük, hogy mindössze egy-két év telt el attól a végzetes naptól, amikor a tizenkét éves Will Byers (Noah Schnapp) eltűnt. Az első évadban a miénkkel párhuzamosan létező, sötét, ijesztő és gonosz hellyel lefelének (upside down) nevezett tükörvilágból nem sokat láttunk, nem is ez volt az érdekes, hanem az, ahogyan Will barátai megpróbálják megkeresni őt. A záró évadban azonban már olyannyira betört a miénkbe a másik oldal, hogy meg sem tudjuk különböztetni a kettőt. Ross és Matt Duffer sorozata azok közé tartozik, amelyeket a nagy siker miatt folytattak, csak hát az eredeti ötlet egyedisége és különlegessége évadról évadra fogyott. A néző pedig csupán azért nézi meg az utolsót, hogy végre önmagában is lezárja a történetet.
Akárhogyan csűrjük-csavarjuk, és bármennyire igyekszünk elnézőek lenni, a Vaják negyedik évada jókora melléfogás lett. Már a legutóbbi évad során érezhetett valamit a címszerepet játszó Henry Cavill, hiszen távozott a sorozatból, így Geraltot Liam Hemsworth játssza. Ám nem csak ő harmatgyenge, a Yennefert megformáló Anya Chalotrán kívül – a Ciri hercegnőt játszó Freya Allannel az élen – mindenki alulteljesít. Ezen az sem segít, hogy egy mellékszerepet Laurence Fishburne-re osztottak. A fő elem, ami igazából egy vaják feladata lenne, tovább zsugorodik: Geralt alig találkozik szörnnyel, így pedig amolyan szuperkatona válik belőle. A mélypont az a rész, amelyben musical- és animációs elemeket is látunk. Jellemző, hogy a Patkányok brutális halála a szándék ellenére nem sokkolta a nézőket, örültek, hogy végre eltűnt a színről ez az idegesítő társaság. Az alkotók elhomályosult látását jól jellemzi, hogy a Cirit segítő rablóbanda még önálló sorozatot is kapott.
A 2025-ös év sorozatait bemutató írásunk második részében azokkal a szériákkal foglalkozunk majd, melyek most mutatkoztak be a nagyközönség előtt.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
