Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
„Nagy felelősség terheli »az eucharisztikus ünneplésben elsősorban a papokat: az ő feladatuk, hogy Krisztus személyében vezessék, biztosítva a communiót, és szolgálva azt nem csupán a közvetlenül jelen lévő közösségben, hanem az egyetemes Egyházban is, amely mindig érintett az Eucharisztiában. Sajnálatunkat kell kifejezni a visszaélések miatt, melyek főként a Zsinat utáni liturgikus reform éveitől kezdve, a kreativitás és az alkalmazkodás félreértéséből fakadtak, és sokak számára okoztak szenvedést«.” (Redemptionis Sacramentum 30; Ecclesia de Eucharistia 52.).
aki így imádkozott: „Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban.” (Jn 17,18–19) Innen fakad a pap küldetése, és alapját az Úr parancsa adja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). A pap ezért nem a saját hatalmából cselekszik, hanem Krisztus jelenlétét közvetíti, aki azt ígérte: „Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20).
És valóban: „Mert egy kenyér, és egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,17). Ezért a liturgia nem válhat személyes ötletek önkifejezési terepévé. Ahogy Pál apostol mondja: „Én az Úrtól vettem, amit továbbadtam nektek” (1Kor 11,23).
A dokumentum kiemeli: voltak és vannak sebek. Már az ősegyház is szembesült visszaélésekkel: „Mikor tehát egybegyűltök, az már nem az Úr vacsorájának elköltése (…). Ezért van köztetek sok beteg és gyengélkedő, és sokan meghaltak.” (1Kor 11,20.30) A szentség helytelen értelmezése mindig lelki sérüléseket okoz: megrendül a bizalom, gyengül a szentségi érzék és a közösség egysége. A gyógyulás útja ezért az igazság és a kiengesztelődés.
A pap alázattal ismeri fel saját gyöngeségét, mert tudja, hogy az Úr ereje a gyöngeségben nyilvánul meg (vö.2Kor 12,9), a közösség pedig a megbocsátás útjára lép.
A rend stabilitása nem kötöttség, hanem lelki biztonság; olyan hely, ahol az ember lelke levegőhöz jut. Végső soron az Eucharisztia nem gát, hanem kapu az Atya békéjébe. Noha a felelősség súlyos, a kegyelem azonban nagyobb. A sebek valósak, de a Gyógyító (medicus) jelen van ott, ahol misztériumát hűséggel, csendes szívvel és az Egyház egységét szolgálva ünnepeljük.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
