Ötven év után ért célba az elesett magyar katona üzenete, amelyet feleségének és gyerekeinek címzett Veres István2025. 11. 04., k – 21:46
Egy felvidéki magyar katona, aki az orosz fronton harcolt, a Don folyónál, de nem tért haza, bár felesége a szomszéd faluban még évekig várta. Egy bajtársával hazaküldte viszont a katonakönyvét, amelybe verseket írt, és üzenetet a családjának.
Lapunk előző két számában közöltük a negyedi Mészáros László családi történeteit. Ezekben szó esik egy bizonyos Dózsa Pistáról, aki édesapjával együtt az orosz fronton harcolt. Mészáros László így folytatja a történetet: Gyerekkoromban, amikor mindenféle kincsek után a padláson kutattam, belenéztem egyszer apám katonaládájába is, de ott csak olyan régi könyveket láttam, amelyek nem érdekeltek. Volt ott aztán egy régi kávés pléhdoboz, amelyben egy kis könyvecske és néhány teleírt cetli volt. A téglaszínű könyvecske címe: Katonák könyve. Az első oldalon: Hozzád kiáltok, Uram! Református katonák lelki kalauza. Összeállította: Fónyad Dezső. A Református Keresztény Ifjúsági Egyesület, Budapest 1942. Aztán néhány kézírásos mondat: Kedves bajtárs! Ha meghalok, ezt a könyvet juttassátok el a feleségemnek. 1942.IV.27. Drága Hitvesem! Egészséges vagyok még és semmi bajom, de azért ezt az imádságos könyvecskémet hazaküldöm, van másik is. Őrizd meg és olvasd majd el gyakran. A téglaszínű borító belső oldalán aztán ott a katona neve, születési helye és éve, lakóhelye, felesége, gyermekei neve. Mellettük a kézírásos bejegyzés: Dózsa István, 1914, puskaszám, Pécsi Jolánka, Etelka és Zolika.
Hogy ne szaggassa az asszony szívét
A könyvecske 27. oldalától kezdve aztán kézzel írt bejegyzések: három vers és egy levél fért az üres oldalakra. A levél bizony valamiféle búcsúlevél. Mindez olyan apró betűkkel írva, hogy alig tudtam elolvasni. Kikérdeztem anyámat, hogy mit tud erről a katonakönyvről, erről a szomszéd falusi Dózsa Pistáról. Anyám először nem értette, hogy miről beszélek, de amikor elé tettem a téglaszínű könyvecskét, hirtelen felidézte, hogy miért is maradt itt nálunk Dózsa könyve.
„Amikor apád hazajött, már megindult az oroszok nagy támadása a Donnál. Apád többször is el akarta vinni Dózsa Jolánkának, de aztán mégse tette, hogy ne szaggassa az asszony szívét, hisz egyre rosszabb hírek jöttek a frontról. Aztán meg jött a hír, hogy Pista eltűnt. Megint nem vitte el a könyvecskét, mert abban bizony Pista mintha búcsúzott volna a családjától. Később aztán olyan hírek jöttek, hogy Pista odaveszett a Donnál, mert az 1943. januári, nagy orosz ellentámadás után eltűntnek nyilvánították. Apád sokat morfondírozott, hogy elvigye-e a könyvet, vagy sem, de végül úgy döntött, hogy nem viszi el. Érdeklődött a szomszéd faluban, és megtudta, hogy Dózsa felesége, Jolánka nem hiszi el a híreket, hogy az ő Pistája eltűnt volna. Biztosan él valahol, és egy napon majd hazatalál. Apád azt mondta akkor, hogy a hitet nem szabad megrengetni. Dózsa Pista bizony nem tért vissza még negyvenhétben sem, az utolsó hazatérő hadifoglyokkal” – mesélte anyám.
Nem tudtam eldönteni, hogy apám helyesen cselekedett-e, vagy sem. Ezért aztán nekiálltam Dózsa Pista frontverseinek és búcsúlevelének a begépelésének.
Nyomozás
A katonai imádságos könyvébe írtak alapján volt neki egy lánya és egy fia, Etelka és Zolika. Elhatároztam, hogy megkeresem őket, hogy esetleg visszaszolgáltassam a könyvecskét Dózsa valamelyik leszármazottjának. A fia elnősült valahová Csehországba, róla nem sokat tudtak a faluban, de a lánya, aki tanítónő volt, a harmadik faluba ment férjhez. Meg is találtam Dózsa Etelkát, aki nem sokkal azelőtt ment nyugdíjba. Amikor megmutattam neki az apja könyvecskéjét, könnybe lábadt a szeme. Aztán eszébe jutott, hogy kapott az anyja rendes leveleket is a frontról, ezek még meg is vannak valahol, csak hát meg kellene keresni azokat. A következő alkalommal azzal fogadott, hogy megtalálta a leveleket, de először azzal kezdené, hogy került össze az anyja meg az apja. A következőkben az ő szavait idézem.
„Sokáig és se tudtam, megboldogult anyám halála után mesélte el a keresztanyám, hogy Pécsi Jolánka bizony már tizenhét-tizennyolc éves korában is kikapós leányka volt. A szeme megakadt a fess Dózsa Pistán, aki húszéves korában már elismert szabómester volt. Anyám is szabónak készült, Schindler női szabónál volt már segéd akkoriban. Aztán valahogyan megtudta, hogy Dózsa Pista nemcsak férfiszabó, de tud szoknyákat, kabátokat, pruszlikokat és kosztümöket is varrni. Vett is anyám rögtön kosztümnek való anyagot, hogy majd azzal az ürüggyel keresi fel Pistát, hogy szabja ki neki az öltönyt, mert azzal akarja meglepni a vén Schindlert, hogy maga varrta. Ezt tudom, hogy így történt, mert ezt egyszer maga anyám mesélte el. Szóval, egy este beállított Pista műhelyébe. Csakhogy Pista csalásnak tartotta, hogy Jolánka azt akarja mondani, maga szabta ki a kosztümöt. Akkor hát taníts meg kosztümöt szabni, szabadkozott Jolánka. Hát te azt hiszed, hogy az olyan gyorsan megy? Én ráérek, mondta Jolánka. Na, jó, akkor először is mintát kell vennem rólad. Ehhez, ugye, kell mellbőség, derékbőség, csípőbőség és még néhány más testméret. Szegény Pista még csak a felénél járt, amikor már elvesztette a fejét. Jolánka levette őt a lábáról, haza se ment, ott maradt reggelig. Aztán már jöhetett az eljegyzés, és ki lehetett hirdetni a házasságot.”
Grúz táncos lett belőle?
Etelka később még telefonált, hogy valamit okvetlen el szeretne mondani. „Eszembe jutott egy történet, amelyet a keresztanyámtól tudtam meg, anyám ezt sose mesélte el, pedig akkor már tízéves voltam, amikor ez megesett. Akkoriban a faluban szinte már mindenki tudta, hogy Pécsi Jolánka még mindig visszavárja a férjét Oroszországból. Sokan dolgoztak a faluból Pozsonyban, és amikor itt járt a híres Alexandrov katonai együttes, többen is megnézték őket. Valakinek aztán feltűnt, alighanem a keresztapámnak, hogy az egyik kozák táncos tisztára olyan, mint Dózsa Pista. Mert az apám fekete volt, kis Jávor-bajusszal, bizony elment volna grúz táncosnak is. Mondtam én! – kiáltott fel anyám, szegénynek megsérült a feje, elfelejtette, hogy ő egy magyar gyerek, és mostanra kozák táncos lett belőle! Elmentek keresztapámmal az orosz követségre, majd az együttes után Prágába. Ott aztán a követségi titkár elintézte, hogy szembesítsék őket. Szegény, félbolond anyám hiába hajtogatta sírva, hogy Pistám, nem ismersz meg, a grúz csak a fejét rázta. Aztán a titkárnak eszébe jutott, hogy nem tud-e anyám valamilyen különleges ismertetőjelről. Erre anyám rávágta, hogy igen, Pistának egy nagy, fekete szemölcs volt a bal füle mögött. Rögtön megállapították, még anyám is megnézhette, hogy a grúz kardtáncosnak nincs szemölcse se a bal, se a jobb füle mögött. Nicsevó, nicsevó, mondogatta a férfi, örülök, hogy segíthettem. Hát így történt. Anyám sose járta ki, hogy apámat halottnak nyilvánítsák, egész hátralévő életében hadiözvegynek tartotta magát.”
Így, apám egy kortársának és bajtársának leveleiből tudtam meg én is többet apámról, a keleti frontról és a háborúról. Most már csak arra kell rávennem az unokáimat, hogy olvassák el ők is, amit itt összeírtam. Mert egy dolog olvasni, ésszel tudni a háborúról, más dolog érezve tudni róla, hogy az ember apja vagy nagyapja is megjárta a háború poklát.
Összeállította: VI
„Mikor ti e sorokat olvassátok, akkorra testem már az enyészeté. Lelkem szavával azonban üzentem, itt van az üzenetem.
Első és legnagyobb üzenetem és intelmem, hogy édesanyátokat szeressétek, jó tanácsait megfogadjátok és úgy éljetek, hogy Isten és emberek előtt kedvességet nyerjetek édesanyátok örömére és boldogságára. Édesanyátoknak szomorúságot ne szerezzetek meggondolatlanságból, vagy készakarva, hanem igyekezzetek mindenben az ő példája szerint élni.
Legyetek Istenfélők, hívő és buzgón imádkozó magyar reformátusok. Legyetek jó hazafiak! Az Istentől kapott talentumot el ne rejtsétek, hanem világoljatok magatok körül és tegyetek bizonyosságot a Gondviselő Istenről. Egymást is szeressétek és viszálykodásotokkal ne szomorítsátok se a Mennyi Atyátokat, se édesanyátokat, hanem „elszenvedvén egymást szeretetben”.
Isten megszentelő kegyelme áldjon meg benneteket, hogy legyetek boldogok mind életetekben, mind utolsó órátokban.
Szerető édesapátok, Orosz front, 1942 Májusában”
Kedves gyermekeim, Etelka és Zoltán! Kapcsolódó cikkünk
Volt egy fiú, egy kislány és két háború. Úgy hívták őket, mint a mesében: Jancsikának és Juliskának…
Tisztelt Szerkesztőség!
Szeretettel üdvözlöm Önöket. Jelentkezem a felhívásukra egy második világháborús történettel. Az édesapám legszebb fiatal éveit katonaként élte meg, de ahogy ő fogalmazott, a Jóisten mindig vele volt, és megsegítette. Sokat tudnék írni a háborús évekről, hiszen csak a naplót kell elolvasnom, amit ő írt. 1926-tól 1954-ig ebbe a naplóba mindent belefoglalt, időrendben, helységnevekkel ellátva, elmesélte a viszontagságait is, amit átélt majdnem 8 év távollét után. Mivel szépen és ügyesen tudott rajzolni, így a fogolytábort is lerajzolta. Így szereztünk tudomást nemcsak írott formában, hanem szemléltetve is az ott átélt borzalmakról. Mindig úgy mondta: olyan messze voltam, hogy még a sóhajom sem szállt haza.
Sátorné Lovas Márta, Hegysúr
De kezdem a legelején. Volt egy fiú, egy kislány és két háború. Úgy hívták őket, mint a mesében: Jancsikának és Juliskának. Jancsikát a családban Janinak hívták, és az első világháború után született. Mire felcseperedett és felnőtté vált, kitört a második világháború. Ő akkor már katonaköteles volt. Besorozták, le is töltötte a tényleges katonai szolgálatát, három évet egy somorjai laktanyában. Délceg, szép ember volt. Büszkén viselte az egyenruhát, amelyet még egy jelvény is díszített: mesterlövész. Lehet, hogy ezt akkor másképpen értelmezték, de a jó teljesítményeiért többször kapott eltávozást a laktanyából. Jól teltek a katonaévei, egy soproni százados tiszti szolgája volt, akit nagyon tisztelt, és a százados úr őt is megbecsülte. Letelt a katonai szolgálat ideje, és hazatért szülőfalujába, de nem sokáig örülhetett a civil életnek, mert SAS-behívót kapott, azonnal vissza kellett térnie a laktanyába, és már indult is a frontra.
Fogságban a Kaszpi-tengernél
Mielőtt elindult volna, még elvégzett egy tanfolyamot, és szanitéc lett az orvos mellett. A fronton kijutott neki bőven a borzalmakból, a halál is közel járt hozzá. Éhezett, fázott, de túlélte az egy évet, amit a fronton töltött. Bizakodva várták a háború végét, ami el is érkezett, de az ő számára másképp: fogságba esett, hadifogoly lett, és ami ezután következett, az nem mondható egy leányálomnak. Kaukázusba került a Kaszpi-tenger mellé, Sumqayitba, azeriek közé, akik segítőkészek voltak, de nagyon szegények. A munkatáborban az éhezés, a honvágy és a bizalmatlanság közepette kibírta a 3,5 évet. Hazajutott csontsoványan, a szerettei alig ismertek rá. Fokozatosan visszanyerte erejét, életkedvét, ami köszönhető volt édesanyja törődésének és finom ételeinek, de az első hetekben bizony csak gyenge, gyomorkímélő ételeket kapott a sok évi éhezés után.
„Itt volt a csinos katona”
Juliska egy ügyes, szemrevaló, 11-12 éves kislány nagy családból származott. Tízen voltak testvérek. Jó tanuló, szorgalmas és dolgos volt. Úgy mondták, ő volt a szülei jobb keze. Vasárnaponként templomba járt, és mindig megnézett egy katonát, aki néha-néha ott volt az istentiszteleten. Hazafelé menet Juliska boldogan újságolta a mamuskának. Itt volt a csinos katona. Mamuska ilyenkor elmosolyodott, és csak ennyit mondott: korai még ilyen dolgokkal foglalkoznod. Az évek múltával a katonát már nem látták a templomban, a szülei sem tudták él-e, hal-e. Juliskából közben szép lány lett. Kérője is akadt bőven, de a csinos katonáját nem tudta feledni. A háború után az ő családját is kitelepítették Morvaországba, és csak évek múltával kerültek haza szülőfalujukba.
Egy vasárnap délelőtt, templomba menet, a lépcsőn megállva megpillantott valakit: az ő katonáját – már civilben, de rögtön ráismert. A fiatalembernek nem volt tudomása róla, hogy régen egy kislány őt kereste a tekintetével, de ő akkor és ott úgy érezte, megtalálta élete párját, és így is lett. Ők voltak a szüleim: apukám, Lovas János 1920-ban született Hegysúron, anyukám, Molnár Julianna 1929-ben született Jókán, és 1950-ben kötöttek házasságot. 58 évig éltek együtt jóban-rosszban, úgy, ahogy azt esküvel megfogadták. Hálával és szeretettel emlékezem rájuk. Már emlékeimben élnek tovább.
Olvasóink által beküldött további, második világháborúhoz kötődő családi történeteket találnak Krónikás rovatunkban, illetve itt és itt is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
