A történelem végei

Bár napjainkban érthető módon már egyre kevésbé vetődik fel a „történelem vége” gondolata, a 20. század utolsó és a 21. század első évtizedének ez volt az alaphangja, vezénylő jelszava és felismerhetetlenségig elkoptatott közhelye. Hol a hidegháború végkimenetele, hol Kína WTO-tagsága, hol a globális szabadkereskedelem kiterjedése, hol az iraki rezsimváltás kapcsán vetették fel s magyarázták vele a folyamatokat. Jó ideje azonban nem hallani róla: a történelem vagy újrakezdődött, vagy soha nem is ért véget. A gondolat eredetét azonban érdemes megvizsgálni, hiszen születésénél a kisajátítás, a félremagyarázás és a hübrisz egyaránt szerepet játszott.

AZ UTOLSÓ FILOZÓFUS

G. W. F. Hegel (1770–1831) a német idealizmus atyamestere, a romantika korának jellegadó gondolkodója, a napóleoni háborúk utáni Európa vezető filozófusa, a Porosz Királyság reformista ideológusa és a Berlini Egyetem sztárelőadója volt. 1822-től egészen kolerában bekövetkezett 1831-es haláláig tartotta itt előadásait a világtörténelem filozófiájáról. Halála után hat évvel saját feljegyzéseiből és hallgatói jegyzeteiből adták ki Előadások a világtörténet filozófiájáról című posztumusz művét. Cioran szerint „a filozófus úgy építi föl rendszerét, mintha ő lenne a világon az utolsó filozófus, rendszere a legvégső rendszer”. Ennek kitüntetett példája éppenséggel Hegel életműve, aki ezekben a berlini előadásaiban filozófiai rendszerének lényegét a világtörténelem folyamatának magyarázatán keresztül nyilatkoztatta ki. Merthogy ez valóban kinyilatkoztatás volt, az egyetemi katedráról Hegelen keresztül maga a világegyetem szólott a hallgatókhoz!

A nagyszabású munkában Hegel az ókori Kelettől egészen a francia forradalom utáni Nyugatig követte végig az emberiség történelmét, melyet egységes történetfilozófiai keretbe helyezett. Úgy vélte, hogy a világtörténelem logikus és céllal rendelkező eseménytörténet, melynek lényege, hogy a Világszellem (Weltgeist) rajta keresztül s benne nyilvánul meg. Amint írta, „a világtörténetben minden észszerűen ment végbe, […] a világtörténet észszerű, szükségszerű menete volt a világtörténetnek”. Vagyis a világtörténelem a szellem kibontakozásának egyetemes színpada, rövidebben: a világtörténet a Világszellem története.

Ez azt is jelentette, hogy úgy tartotta, az egyes népek ennek a fejlődésnek különböző fázisát testesítik meg, azaz mindegyik „népszellem az általános szellem egy különös alakban”, az általuk alkotott államok pedig a szabadság fokozatos kibontakozásának egyes szakaszait valósítják meg. Hegel ennek ellenére, vagy éppen ezért, határozottan elítélte a korabeli liberalizmust, amelyet puszta absztrakciónak tartott.