A II. Vatikáni Zsinat óta szeptember utolsó vasárnapján ünnepeljük Szentírás vasárnapját. Ehhez kapcsolódóan Szász István Szilárd, a Romkat.ro szerzője Zamfir Korinna Ószövetségi exegézis című munkáját alapul véve a Biblia különböző értelmezési megközelítéseire tekint rá.
„A hit hallásból fakad” – írta Szent Pál a Rómaiaknak szóló levelében (vö. Róm 10,17), s valóban, a hívek többsége a templomban, plébánián, egyéb egyházi közegben elhangzó szavakból építi fel hitrendszerét. Az elhangzott szó, az Egyház tanítása alapvetően mégis az írott szóra, a Szentírásra támaszkodik, abból indul ki. Az Egyház Isten (írott) szavaként tekint a Bibliára.
Az őskeresztényeknek természetes volt a páli kijelentés, hogy a hit az igehirdetésből fakad, hisz az apostolok hirdették Jézus halálát és feltámadását, az emberek ennek hatására tértek meg. Jézus maga is élő szóval, példabeszédekkel, személyes találkozások, beszélgetések formájában fejtette ki tanítását. A kereszténység terjedésével viszont egyre nagyobb igény mutatkozott az egységes tanításra, ami a számos különálló közösséget összekapcsolja egymással. Ugyanakkor csak az évszázadok során alakult ki a ma ismert Szentírás katolikus kánonja, amely az Isten által sugalmazott szentírási könyvek összességét jelöli az Egyház tanítása szerint. Ez a kánon eltér a zsidó, a protestáns, de a keleti keresztény kánonoktól is. Röviden ezt úgy fordíthatjuk le, hogy a mai katolikus szentírásfordítások eltérnek a református, evangélikus, de az ortodox szentírási szövegváltozatoktól is, nemcsak a fordítást, hanem a könyvek számát illetően is.
Teológus hallgatóként az egyik legembertpróbálóbb és a hitet próba elé állító kihívást a Szentírás tanulmányozása jelentette számomra, mert egészen addig nem gondolkodtam el mélyebben, hogy miként alakult ki a Biblia a mai formájában. Én – akárcsak a ma élő emberek – már kész egyházi örökségként ismerkedtem meg vele egész fiatalon, így az eredetére vonatkozó kérdések a teológiai tanulmányaimig nem merültek fel komolyabban bennem. A biblikum és exegézis azonban segített a Biblia mélyebb rétegeit is megvilágítani, így egy sokkal színesebb, gazdagabb képet kaptam Isten üzenetéről, a világban való munkálkodásáról. A Szentírás kanonizálásának szövevényes folyamata helyett inkább a különböző olvasatokra, a Biblia szövegéhez való közelítési, elsősorban értelmezési módokra világítok most rá, inkább csak megvillantva a magyarázatok sokszínűségét, mintsem alaposan kimerítve és tárgyalva azokat.
A szöveg értelmei
A szentírási szövegnek többszintű értelme és értelmezése létezik. Aki betű szerint értelmezi, az figyelmen kívül hagyja a szövegek műfaji sajátosságait, azok keletkezési körülményeit, a könyveket történelmi és tudományos leírásnak tekinti, például a teremtéstörténet alapján a teremtést konkrétan hat napnak tekinti, s a hetedik nap Isten megpihent. Ez a fajta olvasat a Szentírást a valóság hű leiratának tekinti, elsősorban a fundamentalista olvasatra jellemző.
Ettől eltér a szó szerinti értelmezés, ami már elsősorban arra figyel, hogy az eredeti emberi szerző szándékait, mondanivalóját felderítse, így a műfaji sajátosságok és a történeti-kulturális kontextus is szerepet kap az értelmezésben. Eszerint a teremtéstörténetben nem a hét nap a lényeg, hanem az, hogy Isten teremtette a világot, amit a szerző a korabeli világnézet keretében írt le.
A szöveg teljesebb értelmének elgondolása a katolikus hermeneutikában jelent meg, ami szerint a bibliai szövegnek lehet egy olyan mélyebb jelentése, aminek a szerző nem volt tudatában, túlmutat a saját értelmezési keretén. Ez a Szentírásnak a kinyilatkoztatás egészében megvilágosodó értelmét jelenti.
A tipikus értelem a Szentírás személyeinek, tárgyainak, történéseinek az értelmét vizsgálja, így a tipológia logikája szerint egy későbbi személy, tárgy vagy esemény előképének tekinti a korábbi személyt, tárgyat vagy eseményt. Ilyenképpen Ádám előképét Krisztus teljesíti be, Noé bárkája az Egyház előképe, a manna az eucharisztia típusa.
Az alkalmazott értelem nem a Szentírás saját értelme, hanem a magyarázó tulajdonít neki egy sajátos értelmet, amivel viszont óvatosan kell bánni a belemagyarázás kockázata miatt.
A következőkben a modern exegézis két nagy irányát mutatom be, de ezek mellett további megközelítések is léteznek. A történetkritikai módszer a szöveg szó szerinti értelmét igyekszik megérteni, vagyis figyelembe veszi a szövegek műfaját, keletkezési körülményeit és a szerzők által szándékolt értelmet igyekszik feltárni. Az irodalmi módszerek a szöveget a mai formájában vizsgálják és úgy tekintik, mint aminek a jelen formájában van mondanivalója a szerző eredeti szándékától függetlenül. A két megközelítés, a történetkritika diakron olvasata és az irodalmi, szinkronolvasat kiegészítik egymást.
A teljes írás – melynek szerzője jelentős mértékben támaszkodott Zamfir Korinna Ószövetségi exegézis (Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2008) című könyvére – ITT olvasható.
Forrás: Romkat.ro
Fotó: Szász István Szilárd
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
