Bellarmin Szent Róbert bíboros életútját idézzük fel szeptember 17-én, liturgikus emléknapján.
„1542. október 4-én született. Szülei jámbor emberek voltak, különösen az édesanyja, akit Cinthiának hívtak és II. Marcellus pápa egyik nővére volt. Cinthia a jezsuita renddel Broët Paschasius révén ismerkedett meg. Paschasius atya a rend első tíz tagjának egyike volt, és betegsége miatt gyógyfürdő-kúrára jött Montepulcianóba. Ezt az atyát Cinthia nagyon tisztelte és szerette, s általa a jezsuitákat is, olyannyira, hogy az volt a kívánsága: bárcsak mind az öt fia beléphetne a rendbe” – így kezdte Bellarmin Róbert a rövid önéletrajzát, amelyet hetvenéves korában vetett papírra.
1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában, a toszkánai Montepulcianóban működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. A tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. Mint írta magáról: „Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.”
Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben (Leuven), és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a jezsuita rend központi tanulmányi intézete, a Római Kollégium (amit később XIII. Gergely pápa tiszteletére Gregoriana Pápai Egyetemnek neveztek át) professzorának hívták meg.
Ő emelte az egyetemi tárgyak közé a kontroverz teológiát, azaz a reformáció által vitatott katolikus teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét, ami a Katolikus Egyház megújulását is szolgálta.
Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű lett a katolikus megújulás elméleti-tudományos alapja. Bellarmin Róbert minden erejével a katolikus tanításért harcolt, de a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa, VII. Orbán fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.
1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Nincs kizárva, hogy egyik rendtársa, a spanyol Toletanus bíboros állt az áskálódások mögött. Bellarmint, aki 1592-től a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából. Bellarmin Róbert tanári képességei azonban annyira nyilvánvalóak voltak, és a vezetői feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozott az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt: „E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.”
Rómába visszatérve írta két katekizmusát, közülük a kisebb 400 kiadást ért meg, 56 nyelvre és nyelvjárásra, köztük keletiekre is lefordították, a missziókban terjesztették. A bíborosi kinevezése elől is elhárult az akadály, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.
Továbbra is részt kellett vennie teológiai küzdelmekben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról vitázott egymással a domonkos teológusok képviseletében Domingo Báñez, a jezsuiták képviseletében Luis de Molina. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon. Őszintesége „jutalmaként” a pápa a Capuai Főegyházmegye érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Bár ez tulajdonképpen száműzetés volt, gondos főpásztor volt, földet osztott, munkaalkalmakat teremtett a szegényeknek.
1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin Róbert részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után a pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A spanyol király három jelöltet támogatott: Caesar Baroniust, Camillo Borghesét és Bellarmint. Végül Borghese lett a pápa, aki az V. Pál nevet vette föl.
Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust a száműzetésbe, hanem maga mellett tartotta teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán.
A bíborosi kollégium dékánja Bellarmin halálakor így fogalmazott: „Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.”
A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin Róbert ezekben az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain olvasható kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Azonban azt a téves következtetést vonta le, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a kérdésben hallgatást parancsolt a csillagásznak.
1615 és 1621 között az Újszövetség görög szövegének revíziójával megbízott bizottság elnöke is volt. A munkát elvégezték, de V. Pál ismeretlen okokból nem járult hozzá a kiadáshoz.
Bellarmin Róbert bíborosként is szegénységben és önmegtagadásban élt, életének utolsó éveiben pedig egészen visszavonultan. A római Sant’Andrea al Quirinale templomban minden évben elvégezte a harmincnapos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, ezek gyümölcsét pedig egy-egy könyvben összegezte. Így született meg 1617-ben A galamb sóhajáról című háromkötetes mű, amiben az „Isten szerint való szomorúságról” elmélkedik, mely „üdvösséget szerez” (2Kor 7,10). 1618-ban jelent meg A hét igéről, melyet Krisztus a kereszten kimondott című elmélkedés, amiben Krisztusnak az emberi élet végső és legfontosabb kérdéseivel kapcsolatos tanításait fejti ki. Az utolsó mű, amelyet írt, ezt a címet viseli: A jó halál mesterségéről. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen 1621. szeptember 17-én elhunyt.
Három évszázadnak kellett eltelnie, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. Ügye azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, és a franciák érintve érezték magukat. Emellett az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulóján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.
Istenünk, ki Szent Róbert püspököt csodálatos erővel és tudással ékesítetted, hogy megvédje Egyházad igaz voltát, engedd, kérünk, az ő közbenjárására, hogy néped mindig sértetlenül őrizze a hitét!
Forrás: Diós István: A szentek élete; Magyar katolikus lexikon
Fotó: Wikipédia; Pontificia Università Gregoriana
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
