Talán nem alaptalan, ha a mai világpolitikai helyzet kialakulásának kulcsát a WTC felrobbantásában keressük. Bár a világgazdaság folyamatai 09. 11-én egy percre sem torpantak meg. Folyt a kínai expanzió és tartott az európai összecsúszás. A robbantásra semmi nem szolgálhat magyarázatul, de mert jellemző, ide másolunk egy idézetet az Al Quaeda II. fatvájából: „az Egyesült Államok több mint hét éve tartja megszállva az iszlám földjeit a legszentebb helyen, az Arab-félszigeten, kifosztja annak kincseit, diktál uralkodóinak, megalázza népét, terrorizálja szomszédait, és a félszigeten lévő bázisait a szomszédos muszlim népek elleni harc lándzsahegyévé alakítja…”,
Nem állítunk olyat sem, hogy ez a megszállás szándékos provokáció lett volna egy terrorcselekmény kiváltására, de nehezen hiszem, hogy a robbantás nem vált kiindulópontjává egy folyamatnak, ami „perceken belül” egy (újabb) iraki háborúhoz, majd az arab tavaszhoz vezetett, megzavarva a Nyugat szovjet összeomlás utáni egypólusú dagonyázását.
Hogy hogyan hatott ez a mai geopolitikai feszültségekre? Megalapozta azokat. Jeremy Saphiro helyre kis cikket rittyentett a minap a The Atlantic nevű lap hasábjain arról, hogyan vesztette el Oroszország az ukrajnai háborút. Arról, hogy [az orosz] „nemzeti újjászületés katalizálására szánt háború a nemzeti önkárosítás esettanulmányává vált”. Csakhogy – sajnos – írásának minden mondata igaz a mi Uniónkra is.
Ez a Jeremy Saphiro az Európai Külkapcsolatok Tanácsának amerikaiprogram-igazgatója, vagyis egy gazdag és veszélyes figura, a progressziv dzsihad kérlelhetetlen harcosa. A „szervezet” – hangzatos, sőt ügyes elnevezése ellenére – nem más, mint egy Soros-NGO. A CFR kistestvére, amiről itt írtunk bővebben. Azonos név, azonos támogatók, célok és háttér (Open Society Foundations (Soros), Vanguard, BlackRock (Microsoft), Bill & Melinda Gates Foundation stb…).
Saphiro arról elmélkedik, hogy „a csúcstalálkozók és a pulóverek nem teszik Oroszországot szuperhatalommá… De még ha meg is szilárdítja területi győzelmeit, és távol is tartja Ukrajnát a NATO-tól, Oroszország csak pürrhoszi győzelmet arat majd, a jövőjét kockáztatva néhány lebombázott négyzetkilométer kedvéért… Másszóval, Oroszország gyakorlatilag elveszíti a háborút Ukrajnában – nem Ukrajnával, hanem mindenki mással szemben”. Hol is olvastam már ezt? Ja igen! A Soros újságjában! – micsoda véletlen!
De nem ez az igazán kínos. Hanem az, hogy sajnos az írás minden mondata igaz a mi Uniónkra is. Ezt persze egy amerikai-igazgatónak nem kell tudnia. De ettől még az „össznemzeti” EU megszületésének katalizálására szánt háború a nemzeti önkárosítás esettanulmányává vált. A csúcstalálkozók és a hetvenkedés nem teszik Európát szuperhatalommá. De még ha meg is szilárdítja területi eredményeit, és távol is tartja Oroszországot Kijevtől, Európa csak pürrhoszi győzelmet arat majd, a jövőjét kockáztatva néhány lebombázott négyzetkilométer megtartásának kedvéért… „A gyárak gránátokat és rakétákat gyártanak, miközben a világ többi része mesterséges intelligenciába, zöld technológiába és mikrochipekbe fektet be.” Bizony, így van ez – még ha ő csak az oroszokra érti is…
Hogy Oroszországnak birodalmi ambíciói volnának, az bizony lehetséges. De minek nevezzük a brüsszeli törekvéseket? Oroszország a birodalom részévé kíván tenni egyes államokat. Az Unió nem pontosan ugyanezt teszi? Oroszország nyílt, katonai eszközökkel kísérli meg a Ukrajnát saját politikai oldalára kényszeríteni. Európa – ilyenjei nem lévén – nem gazdasági-politikai kényszert alkalmaz? Hol van itt a különbség? Az erkölcsi fölény? Csak nem abban, hogy az oroszok jószerivel saját embereiket viszik a vágóhídra, míg mi az ukránokat?
A helyzetet alapmotívuma a telhetetlen pénzéhség. A posztnacionalista pénzügyi erőközpontok évtizedeken át, a természetüknél fogva ragadtak meg minden eszközt a nagyobb profitért. Egyetlen politikus sem volt, aki megfékezte volna őket, amikor még lehetett. Ez a cél söpörte ki a gyártókapacitásokat nyugatról: olcsó munkaerő, olcsó energia és alacsony adó. Hogy ezt használhassák, kihelyeztek bármit és bárhova.
Az ideális hely sokáig Kína most India és a Távol-Kelet volt. Székhelynek meg minden jó, ahol alacsony az adó. Írországban 2003-tól egységes 12,5% adó lépett életbe. Mi történt? Jobs bácsi egy pillanatig sem habozott! A hálószobányi dublini Apple irodából Headquarter lett, és dőlt a lé.
Csakhogy a folyamat szükségszerűen felhozta a keletet, előbb gazdasági, majd ebből fakadóan katonai-politikai értelemben is. A libikóka meg lenyomta a Nyugatot. A helyzet mára annyira megromlott, hogy ugyanez a globális (tehát nyugati) pénzhatalom lassan elveszíti keleti pozícióit, mert a helyiek, a helyben hagyott fillérekből már a befektetésekeit is képesek maguk finanszírozni helyettük.
A profitérdek minden további nélkül kifosztja ugyan anyaországának lakosságát (is), de ugyanezen okból esze ágában sincs fenntartani egy rendkívül költséges hadsereget. Ez maradt a nemzetállam feladata. Csakhogy lassan az adóbevételeiktől megfosztott anyaországok is képtelenné váltak erre. Igen, az USA jelenléte is hozzájárult ahhoz, hogy Európa országai keveset költsenek fegyverre. De a pénzhiány, amit a tőkekihelyezés okozott, legalább ennyire! És egy pillanatig se gondolják, hogy ez az amerikaiak ellenére volt! Hadsereg nélkül ugyanis, nem ugrál senki.
A multinacionális tőke, ami hetven éven át mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon az őt létrehozó nemzetállamok fennhatósága alól, most, hogy elérte célját, mégis kénytelen visszanyúlni gyökereihez. Mert esze ágában sincs saját pénzéből hadsereget fejleszteni – amire egyszerre csak mégis szüksége lett! Gazdasági előnye ugyanis elfogyott, ideológiai próbálkozásai pedig, mint az arab tavasz, a woke, vagy a kritikai fajelmélet, megbuktak. Hadsereg nélkül már a közeli jövőben is képtelenné válna megvédeni érdekeit a világgazdaságban és a hatalomban. És ha a kínaiak nem hajlandók nekik fegyvert gyártani (na vajon miért?), megteszik majd a magországok polgárai! Csak szólni kell a multifunkcionális EU-vezetőknek és a parlament szavaz. A tartalom leképezése a nyugati propagandatérben: „fel kell készülnünk Oroszország támadására”. Ez a mondat annak elleplezésére szolgál, hogy a globális gazdasági hatalom megvédésére szolgáló új berendezkedés felkészülési költségeit nekünk adófizetőknek kell viselnünk.
Hogyan reagál a helyzetre Európa és Amerika? Az ipari eljelentéktelenedés évtizedei nagyjából ugyanazon forgatókönyv szerint játszódtak le az amerikai és az európai kontinensen. Vagyis nem egészen. A dollár világpénz-szerepe ugyanis máig fenn tudta tartani az USA vezető erejét, amit láthatunk az innovációban, a GDP-ben és végső soron a katonai potenciálban is. Míg Európa „alapítványi” vezetői elhasználták tartalékiakat, az amerikaiak inkább kihasználták sajátjukat.
A 2000-es évek eleje fordulópont az EU történetében. Erre az időre haltak ki végleg az európai politikai legelők potens bölényei: Kohl és Schröder, Mitterrand és Chirac, Thatcher és Berlusconi. Helyettük idomított végrehajtók léptek színre, mint Merkel, Rutte vagy Liz Truss, Mertz, és Starmer, Von dor Leyen vagy Baerbock… a globális akarat sima szájú ügynökei, akiket sem Európa iránti elfogultsággal, sem a választói akarat megtestesítésével vádolni többé nem lehetett. Utolérhetetlen képességeik hatását kiválóan indikálja az EU meredek földbeállása.
A folyamat természetesen az Egyesült Államokban is megjelent, csakhogy a „rebellis” (és győztes!) Amerikában sosem hunyt ki a nemzeti büszkeség, ami ugye… például Németországban… hát, elég elképzelheetlen. A vesztes Európa az elvárt alázattal fogadta az jobbnál jobb ötleteket a társadalom átalakítására, mint a migráció, a kvótaegyenlőség vagy a részleges szuverenitás. A párhuzamos amerikai törekvések Obama és Biden ügynöksége alatt csúcsosodtak ki, de – a helyzet romlásával – Trump képében újra felülkerekedett a nemzetállami érzület, még mielőtt a lefelé tartó spirál számottevően megnyirbálta volna az USA lehetőségeit. Ha valami, ez mentheti meg Amerikát.
Ugyanezt Európában egy sokkal nagyobb visszaesés sem tudta életre hívni. Pedig 100 év távlatából már látni, az I. világháború volt az első pillanat, amikor a Nyugat vezetői vesztettek. Mert legyőzték ugyan a Nyugat keleti részét – de csak azt. A világot nem. Mivel azonban az első háború után pontosan ugyanúgy bántak el az Európán belüli legyőzöttekkel, mint korábban a gyarmataikkal, egy újabb világégés kellett, hogy az elégedetleneket végképp az egyenrangúság gondolatának feladására bírják. De csak a Nyugaton, a világon nem. S bár Európa nyugati felén ott állt a világ 300 év alatt felhalmozott összes lopott vagyona, mégsem lett elég, hogy az Európaiak egy egyensúlyon alapuló világot teremtsenek – és ma sem arra törekszenek. Miután kifogytak minden eszközükből, megalázó előszobázások elszenvedése után is csak kioktatni és utasítgatni tudják náluk tízszer nagyobb partnereiket éppúgy, mint a kötelékükben álló kicsiket, úgy Orbánt, mint „az őrült Ficot”.
Mi lettünk az első közösség a világtörténelemben, amely önként mondott le saját reprodukciójáról. Vele az emberi érzésekről, a szeretetről, a gondoskodásról és jövőbe vetett hitről! Ja, és a hitről is! Ugyan kinek volna szimpatikus ez? És ebből a pozícióból oktatunk ki másokat, hogy mit kell gondolniuk, holott még azok az idegenek sem becsülnek minket semmire, és a világunkat sem, akiket befogadtunk és mi tartunk el!
Ehelyett elnyomunk és kivéreztetünk mindenkit, aki máshogy érez. Megfenyegetünk bárkit, ha nem kér a Pax Europaeából. Nem engedünk senkit azt gondolni, amit akar, hacsak nem azt gondolja, amit mi akarunk. Szankcionálunk és éheztetünk akárhány millió embert, ha nem kér a mi elfajult, kiüresedett és valóságidegen ideológiáinkból.
Csak egyet nem csinálunk: nem kezelünk senkit egyenrangú félként. A harmadik háborúban próbáljuk legyőzni önmagunkat, de ettől nem fog szeretni minket senki. Nevetnek rajtunk. Minket nem kell kívülről meggyengíteni, kiirtjuk magunkat önként. Ha nem ötszáz éve találkoztak volna velünk, és csak ma ismernének meg bennünket, senki a világon nem hordana öltönyt és nyakkendőt. És kék hajat sem!
Közben meg azt állítjuk, hogy minket fenyegetnek. Kína, India, Irán, Pakisztán és Korea. De mindegy, hogy a mi oldalunkon áll: még Izrael is. Az oroszok meg pláne. Ha jobban belegondolunk, ezek mind a nagyobb országok. Ez azt jelenti, hogy ha valaki képes 100 tankot összerakni, az máris ellenséggé változik. Érdekes, nem? Ezért nekünk fegyver kell, hogy megvédjük magunkat – a mindenki ellen is. Ha egyszer fenyegetnek!
Nem tudjuk, hogy erővel és vámokkal, alkukkal és fenyegetéssel ki lehet-e könyökölni a megfelelő teret azok számára, akik a nyugati kultúrában érzik otthon magukat, ha egyáltalán lesznek még ilyenek, mondjuk ötven év múlva. Nem tudjuk, hogy nem késtek-e el már Amerikában is. De mit akarunk mi itt Európában, mindenféle koncepció és cselekvőképesség nélkül, ha már a saját gyerekeinkre sincs szükségünk? – Hát háborút!
Az izraeli próbálkozás, válaszkísérlet vagy fennmaradási törekvés éppúgy nem törekszik egyensúlyra, mint egyik sem, amit valaha fehér ember indított. Az is erővel és megfélemlítéssel akarja hatalmát biztosítani. A többi ráadásul – mint az orosz háború – ismét a nyugati kultúrán belül zajlik. Ahogy az I. és a II. háború is ott zajlott, 70 millió halottal. És még így sem volt 100 év elég, hogy megegyezzünk legalább egymás között. Most, szorul helyzetünkben sem.
Mit várhatnánk hát az idegenektől? Mert az új háborúkban nem csak az eszközök előállításának költségeit kell majd viselnünk. Ott már nem harcolnak mellettünk sem gurkák, sem hedjazi, szenegáli vagy indokínai ezredek. Már mind becsaptuk és cserbenhagytuk őket. Ott az élőerőt is Önnek és a fiainak kell majd biztosítani.
Mert a hegemónia jár. Akkor is, ha már nem leszünk.
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
