Az ima párbeszéd Istennel, ami nem korlátozódik csupán szavakra vagy gondolatokra. Olyan kapcsolat Istennel, melyben kiteljesedhet önátadásunk. Hogyan mélyíthetjük el Istennel a kapcsolatunkat a belső imádság által? A Vigasztaló Szentlélekről nevezett Mirjam nővér OCD írását ajánljuk olvasóink figyelmébe.
Olyan Istenünk van, akinek az a vágya, hogy nem kevesebbel, mint önmagával töltsön be minket. Végtelen gazdagságában mégis úgy lép kapcsolatba az egyes emberrel, mintha rajta kívül mások nem is léteznének. Személyre szabottan őt keresi, tiszteletben tartva az egyediségét, az egyetlenségét. Keresztes Szent János nem fél Isten szájába adni e szavakat: „Én a tiéd vagyok, neked élek, s örülök annak, hogy ilyen vagyok, amilyen vagyok, hogy tiéd lehessek, és neked adhassam magam.”
A bukás előtti ember számára magától értetődő, természetes és egyszerű volt a kapcsolat Istennel, vagyis az imádság. Hiszen Isten az embert a „saját képére és hasonlatosságára” teremtette, s ez a képmásvoltunk kapcsolatra utal, valakire irányul. A bukás óta azonban az imádság bizony gyakran nehéz.
Személyes imaéletemben, illetve úgy is mondhatnám: istenkapcsolatomban az egyik fordulópontot annak megértése hozta, hogy nem egyedül állok szemközt az Atyával az imában. Míg én imádkozom, ott van még Valaki, aki velem, bennem imádkozik: Jézus, aki Atyjához könyörög. A Zsidó levél szavai életté, reménnyé, valósággá lettek bennem: „(Krisztus) mindenkor él, hogy közbenjárjon értünk”. Felszabadító felismerés volt ez, s mély biztonságot adott annak tudatosítása, hogy Jézus a Szentháromság ölén most is imádkozik értem, ahogy annak idején Péterért, hogy „meg ne fogyatkozzék a hitem”. S a Szentlélek által lassanként Krisztus imájának erőterébe léphetek be.
A Kármel lelki mesterei az ima eredetét nem az emberben, hanem Istenben látták. „…Ha a lélek keresi Istent, Isten még sokkal inkább keresi őt.” „Sokkal inkább”, mert elsőként és sokkal előbb kereste már, és keresését a végsőkig folytatni akarja. Ez az isteni kezdeményezés olyan alapvető, mint a levegő, amely mindenhova behatol, mindenütt ott van, és ezért könnyen megfeledkezünk róla. Innen van az, hogy az imádságot emberi vállalkozássá szűkítjük, pedig a Szentírás is arról tesz tanúságot, hogy mindig, minduntalan Isten kezdeményezi a szövetségkötést az emberrel. Az imádság, mivel ajándék, elsősorban Isten kegyelmén nyugszik, nem pedig jól begyakorolt módszereken. Ezek szükségesek ugyan, de csak eszközök.
Az imádság valójában nem is definiálható pontosan. Nem lehet korlátok közé szorítani, mert lényegében áramlás, élet, fejlődés. Nem „késztermék”, hanem folyamatosan alakuló valóság. Az imádság misztérium. Alapvetően tehát
Megvalósul a titokzatos, de valóságos én-csere, amelyről Szent Pál olyan pontos szavakkal ad képet: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”
Az imára vonatkozó elgondolásunk egyik legnagyobb tévedése az lehet, hogy kívülről akarunk eljutni az ima magjához, mintegy kívülről akarjuk felépíteni. Pedig inkább úgy kellene gondolnunk az imára, mint ami már megadatott, ami már ott él a szívem legmélyén, alapvetően nem az én alkotásom. „Bennünk a Lélek imádkozik” – írja Szent Pál. Bizonyos értelemben állandóan imádkozom, csak nem ébredek tudatára, nem hallom meg a Lélek sóhajtását szívem legrejtettebb szentélyében. Az igazi teendőm tehát nem az ima „létrehozása”, hiszen az már minden erőfeszítést és módszert megelőzően ott él a szívem legmélyén, hanem az akadályok eltávolítása, hogy lehetővé tegyem ennek a tudattalan imának feltörését a tudatomba. Sajnos, nem könnyen férek hozzá a mélyrétegemhez, mert a különféle megkötöző kis vágyaim, amik észrevétlenül Isten helyére kerültek, elzárnak a forrástól, a szenvedélyeim pedig, ezek a torzító prizmák, amiken keresztül illuzórikusan látom a valóságot, eltömítik. Ezt az eredendően létező imát, a Szentlélek imáját bennem, nehezen tudom felszínre hozni.
Az imádság egy mély interiorizációs folyamat, folyamatos irányváltás a külsőből a belső felé, az érzékek világából a szellem világa felé, a felszínesből a bensőségesség felé. Intimitás azonban csak akkor lehetséges, ha valóban törekszünk egyre mélyebben megismerni valakit, ha már túl vagyunk a félelmeken, a bújócskán, a felszínességen. Mi az, ami rajtunk áll? Keresztes Szent János szavaival elsődleges és alapvető erőfeszítésünk „helyet készíteni Istennek, hogy befogadhassuk”.
Elég csak Rubljov Troica ikonjára nézni. Megszólított, vágyott, szeretett vagyok. Ennek átéléséhez hozzáférhetővé kell tennem magam. A szelídebb fényt azonban nehezebb befogadni egy olyan világban, amely a gyors érzéki benyomásokat hajszolja és a „turista-létmódot” preferálja. Amikor úgy döntöttünk, hogy Krisztus kerül a középpontba, s próbálunk számára minél nagyobb teret adni magunkban, ez lemondásokkal, sőt krízisekkel fog járni.
Az írás teljes terjedelemben ITT olvasható.
Forrás és fotó: Karmelita.hu/Szerzetesek.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
