Évközi 5. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 5,1–11)
Elfáradt halászok – innét indult az Egyház. Simon Péter és társai egy hosszú és nehéz nap után ott ülnek a parton, semmit sem fogtak már egy ideje, pedig egész éjszaka kint voltak a vízen. Mit hoz a jövő? Lesz-e még ebből valami, vagy más hivatásra kellene áttérni? A halászok inkább tisztítják a hálóikat, nehogy a tétlenségben efféle sötét gondolatok vegyenek erőt rajtuk.
Fontos, hogy tiszta legyen, de a hivatásunk lényege nem ez. Tudjuk, hogy önmagában a hálótisztogatással nem fogunk semmit, mégis veszteglünk, mert már annyi kudarcos halászatunk volt. Kezdjük azt hinni, hogy a tenger üres, sőt fenyegető, sötét és ellenséges.
Jézusnak azonban sem a frusztráltságunk, sem a pótcselekvéseink, sem a félelmeink nem jelentenek akadályt. Odalép Péterhez, és odalép hozzád is: „Evezz a mélyre!” Az egész Szentíráson keresztül olyan meghívástörténetekkel találkozunk, ahol az emberi bűn, a kételyeink és az alkalmatlanságunk nem tántorítják el Istent attól, hogy számítson ránk, emberekre. Éppen ellenkezőleg. Legtöbbször pontosan azokat hívja meg munkatársul, akik világosan látják, mennyire érdemtelenek.
Jézus nem azért lépett oda éppen Péterhez, mert ő annyira alaposan megtisztította a hálóját, hogy így kiérdemelte volna a csodálatos halfogást. Az ember néha így gondolkodik: Isten áldását ki kell érdemelnünk. Az evangéliumban ez másként van.
és küld be a mély vízre újra meg újra. Közben pedig lassan megtisztulunk.
Isten a munkánk közben alakít bennünket. Munkatársként a vele töltött idő formál át minket egyre inkább hozzá hasonlóvá. Ez történik Péterrel is ebben az evangéliumi szakaszban. Hiszen azon a parton volt egy másik bárka is. Ínséges időkben valószínűleg konkurencia, ellenérdekeltség, sőt talán ellenfél. De amikor Péter kiveti a hálót, és látja a temérdek halat, elfeled minden vetélkedést és ellenérzést. Int nekik, hogy jöjjenek. Legyenek részesei a csodának ők is.
A mi bárkánk mellett is mindig van egy másik. Sőt néha tele a part konkurens bárkákkal. Lehet, hogy mi vagyunk az elsők, de Isten meghívása határtalan, mindenkinek szól. Ha nem így volna, nem lenne Istené. Hogy sikereinkben, eredményeinkben, csodálatos halfogásainkban valóban Jézus szavára cselekszünk-e, hogy valóban Isten munkatársai vagyunk-e, annak a legbiztosabb jele, ha közben hívni tudjuk a többieket is. Ha már nem félünk sem a mélységtől, sem a másik bárkától.
Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
