Január 6-án délelőtt az Úr megjelenésének főünnepén, vízkeresztkor a Szentatya szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Homíliájában a bölcsek látogatásáról szóló evangéliumi szakaszról elmélkedve a napkeleten felragyogó csillag tulajdonságait ajánlotta a hívek figyelmébe: ez a csillag fénylik, mindenki számára látható és utat mutat.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes szentbeszédének fordítását közreadjuk.
„Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte” (Mt 2,2): ez a bölcsek tanúságtétele Jeruzsálem lakói előtt, így hirdetik nekik, hogy megszületett a zsidók királya. A bölcsek arról tesznek tanúságot, hogy azért indultak útnak, és azért változtatták meg életüket, mert új fényt láttak az égen. Megállhatunk egy kicsit, és elgondolkodhatunk ezen a képen, amikor az Úr megjelenését (epifániáját) ünnepeljük a remény jubileumi évében. Szeretném kiemelni annak a csillagnak három jellemzőjét, amelyről Máté evangélista beszél: fényes, mindenki számára látható, és mutatja az utat.
Először is, a csillag fényes. Jézus korában sok uralkodó hívatta magát „csillagnak”, mert fontosnak, nagyhatalmúnak és híresnek érezték magukat. Ámde nem az ő fényük volt – egyiküké sem – az a fény, amely feltárta a bölcseknek a karácsony csodáját. Az ő mesterséges és hideg, számítások és hatalmi játszmák eredményeként megvalósuló tündöklésük nem volt képes megfelelni eme kereső emberek újdonság és remény iránti igényének. Egy másfajta fény volt képes rá, s ezt a csillag szimbolizálja, amely azáltal világít és melegít, hogy ég és elemészti magát.
Először is Isten szeretetének a fénye, aki emberré lett és életét feláldozva adta oda magát nekünk. Azután következik az isteni szeretetet visszatükröző fény, amellyel mi egymásért áldozzuk magunkat, és így Isten segítségével a remény jelévé válunk egymás számára, az élet sötét éjszakáiban is. Elgondolkodhatunk ezen: vajon mi világítunk-e a reményben? Képesek vagyunk-e hitünk fényével reményt adni másoknak?
Ahogyan a csillag a maga ragyogásával vezette a bölcseket Betlehembe, úgy mi is szeretetünkkel Jézushoz vezethetjük a velünk találkozó embereket, megismertethetjük velük – Isten emberré lett Fiában – az Atya arcának szépségét (vö. Iz 60,2) és az ő szeretetének módját: ő közelséggel, együttérzéssel és gyengédséggel szeret.
Ez a szeretet: közelség, együttérzés és gyengédség! És ezzel a szeretettel szerethetünk anélkül, hogy rendkívüli vagy kifinomult eszközökre lenne szükségünk, elegendő, ha szívünk fényes a hitben, tekintetünk nagylelkű a befogadásban, tetteink és szavaink tele vannak kedvességgel és emberséggel.
Ezért, miközben a bölcseket figyeljük, akik égre emelt szemmel keresik a csillagot, kérjük az Úrtól, hogy egymás számára olyan fények lehessünk, amelyek a vele való találkozáshoz vezetnek (vö. Mt 5,14–16). Elszomorító, ha valaki nem világosság mások számára.
És ezzel elérkeztünk a csillag második tulajdonságához: mindenki számára látható. A bölcsek nem egy titkos kód jeleit követik, hanem egy csillagot, amelyet az égbolton ragyogni látnak. Ők észreveszik; mások viszont, mint Heródes és az írástudók, nem. A csillag azonban mindig ott van, mindenki számára elérhető, aki felnéz az égre, és a remény jelét keresi.
Ez fontos üzenet: Isten nem kizárólagos csoportoknak vagy kevés kiváltságosnak nyilvánítja ki magát, Isten mindenkinek felajánlja társaságát és vezetését, aki őszinte szívvel keresi őt (vö. Zsolt 145,18). Sőt, gyakran előre hallja kérdéseinket, keresésünkre indul, még mielőtt mi kérnénk őt (vö. Róm 10,20; Iz 65,1). Pontosan ezért ábrázoljuk a bölcseket a betlehemben olyan vonásokkal, amelyek minden korosztályt és embertípust felölelnek – egy fiatal, egy felnőtt, egy idős ember, a föld különböző népeinek testi jellemzőivel –, hogy emlékezzünk:
És mennyire jót tesz nekünk, ha elmélkedünk ma erről, egy olyan korban, amikor az emberek és nemzetek, bár egyre jobb kommunikációs eszközökkel rendelkeznek, úgy tűnik, egyre kevésbé hajlandók megérteni és elfogadni egymást, egyre kevésbé hajlandók találkozni egymással a maguk sokféleségében!
A csillag, mely az égen mindenkinek felkínálja fényét, arra emlékeztet bennünket, hogy
Arra hív bennünket, hogy utasítsuk el az emberek közötti válogatásnak, az emberek kirekesztésének és elvetésének minden formáját, és mozdítsunk elő – magunkban és a környezetünkben, amelyben élünk – egy erős befogadási kultúrát, amelyben a félelem és az elutasítás zárait a találkozás, az integráció és a megosztás nyitott terei váltják fel; olyan biztonságos helyek, ahol mindenki melegségre és menedékre találhat.
Ezért van a csillag az égen: nem azért, hogy távoli és elérhetetlen maradjon, hanem épp ellenkezőleg, hogy fénye mindenki számára látható legyen, hogy eljusson minden otthonba, hogy áthidaljon minden akadályt, hogy reményt vigyen a föld legtávolabbi és legelfeledettebb szegleteibe is. Azért van az égen, hogy tündöklő fényével mindenkinek elmondja, hogy Isten senkitől sem vonja meg magát, senkiről sem feledkezik meg (vö. Iz 49,15). Miért? Mert ő Atya, akinek legnagyobb öröme az, ha látja gyermekeit hazatérni, egymással egységben, a világ minden részéből (vö. Iz 60,4), ha azt látja, hogy gyermekei hidakat építenek, utakat egyengetnek, megkeresik az eltévedteket, és vállukra veszik a bicegőket, hogy senki se maradjon ki, és mindenki részesüljön otthonának örömében.
A csillag Isten álmáról beszél nekünk: arról, hogy az egész emberiség – különbözőségeinek gazdagságában – egyetlen, jólétben és békében együtt élő családot alkosson (vö. Iz 2,2–5).
És ezzel elérkeztünk a csillag utolsó tulajdonságához: mutatja az utat. Ez is elgondolkodtató, különösen a mostani szent évben, amelynek egyik jellegzetes cselekedete a zarándoklat.
hogy „teljesen találkozzunk Krisztussal, megvalljuk belé vetett hitünket, és befogadjuk irgalmának bőségét” (Levél mindazokhoz, akik készek hitben ünnepelni a nagy jubileumot, 1999. június 29., 12).
Az együtt járás „sajátos jellemzője azoknak, akik az élet értelmét keresik” (vö. Spes non confundit bulla, 5). A csillagra tekintve megújíthatjuk azt az elkötelezettségünket is, hogy „az Útnak” az emberei leszünk, ahogyan a keresztényeket az Egyház első napjaiban hívták (vö. ApCsel 9,2).
Az Úr tegyen minket őrá mutató fénnyé, mint amilyen Mária, nagylelkűvé az önátadásban, nyitottá a befogadásban és alázatossá az együtt járásban, hogy találkozhassunk vele, felismerjük őt, hódoljunk előtte, és megújulva távozzunk tőle, hogy szeretetének fényét a világba vigyük!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
