Nagyon fiatalon, három év együtt járás után házasodtak össze, Judit huszonkét éves volt, Balázs huszonhárom. Bennük élt a vágy a nagycsalád iránt, mert mindkettőjüknek több testvére van.
Meg is fogalmazták, hogy hét gyereket szeretnének. „Csakhogy volt egy policisztás ovárium diagnózisom – teszi hozzá Judit. – Sejtettem, hogy a gyerekvállalás nem lesz egyszerű. Balázsnak mondtam is, hogy keressen egy olyan lányt, aki tud neki szülni.” Ő azt felelte erre, Juditot szereti, legfeljebb nem lesz gyereke. Balázs mindemellett úgy sejtette, nem a gyermektelenség vár rájuk.
Jártak a gyermekre vágyók imaestjeire, mert évekig nem fogant meg baba. „Végig hittem benne, hogy lesz gyerekünk, és éreztem, hogy az örökbefogadás nem az én utam. Voltak rosszabb periódusaim, általában akkor, amikor megint nem jött össze…” – mondja Balázs. Juditnak egy, de igen emlékezetes mélypontja volt. Legszívesebben hátat fordított volna Istennek, annyira haragudott, hogy évek óta hiába könyörögnek gyermekért, nem ad nekik. Idővel elkerült egy olyan orvoshoz, aki gyógyszerrel kezelte az inzulinrezisztenciát, ő pedig egy hatásosabb diétára váltott.
Öt év várakozás után, 2013-ban nekikezdtek a meddőségi kivizsgálásnak. A megadott időpontra nem tudtak elmenni, így pótidőpontot kértek. „Amíg Juditot vizsgálták, az asszisztensnő kérdezte, nem akarok-e bemenni – mondja Balázs. – Gondoltam, minek. »Biztosan nem akar bemenni? A felesége terhes.« Erre berontottam.
„Nagyon boldogok voltunk! – emlékszik vissza Judit még mindig azzal a régi örömmel a szemében. – Utólag gondoltunk csak arra, hogy ez volt az első lehetséges nap, amikor ultrahanggal kimutatható a várandósság, a három héttel korábbi időpontot pedig le kellett mondanunk. Óriási ajándék volt nekünk ez a baba! Balázs sírt örömében, én meg vigyorogtam, mint a tök. Számolgattunk, és megállapítottuk, hogy ez a gyerek tulajdonképpen nászéjszakás baba, csak késett éppen öt évet.”
Judit végig otthon volt veszélyeztetett terhesként egy enyhe vérzés miatt. Biológia–kémia szakos tanárként dolgozott három iskolában, sokáig vártak a kicsire, így jobbnak látta, ha az orvos kiírja. Balázs, akinek hasonló a végzettsége, a várakozás alatt végig a plafonon érezte magát, hiszen ő mindig mondta Juditnak, hogy lesz gyerekük. „Miséről mentünk szülni. Előtte már konzultáltunk a szülésznővel, aki azt mondta, ha ötpercesek lesznek a fájások, induljunk. Én gitároztam, Balázs énekelt, közben írogatta, hány percenként jönnek a fájások. Kérdezték a kórustársak, mikor szülünk, mondtuk, hogy most.”
Juditban erősen élt a tudat, hogy az első szülés rendbe fogja hozni az egészségét, és ez így is lett. Aztán kisfiuk, Koppány után volt egy korai vetélése, éppen akkor, amikor visszahívták a munkahelyére. Fél évre rá azonban megfogant egy újabb baba. „Madarat lehetett volna fogatni velünk. Már olyan érzésünk sem volt, hogy ez a baba vigasz lenne a vetélés után. Közösségi lelkigyakorlaton voltunk a Családok Jézusban közösséggel, amikor megütötte a fülem, hogy a közbenjáró estén azért imádkoznak értünk, hogy ez a kisbaba egészségesen tudjon megszületni – mondja Balázs. – Furának hatott ez az ima, de hát mi baj lehetne?”
Két nappal később együtt mentek a 12. heti ultrahangra. Úgy volt, hogy Koppányt csak utána viszi be Balázs a bölcsibe, de amikor odaértek a vizsgálatra, a kisfiú igencsak megmakacsolta magát, így nem volt mit tenni, egyedül hagyta Juditot. „Éreztem, látva a képet, hogy valami nem stimmel – folytatja Judit. – Az ultrahangot végző szakember két perc múlva mondta, hogy baj van, beteg a baba. Kérdeztem, mennyire, mondta, hogy nagyon. Ő nem mondhatott mást, mert nem volt orvos, de jelezte, hogy ilyen esetekben abortusz az orvosi indikáció. A papírra is csak annyit írt, hogy súlyos koponyafejlődési rendellenesség. Sokkot kaptam. Rögtön felhívtam Balázst.”
„Judit annyit tudott mondani a telefonba, hogy baj van, és el kell mennünk egy másik orvoshoz, abortusz a javaslat – emlékszik vissza Balázs. – Éppen bent voltam a laborban. Nem ezt a hívást vártam. Még jó, hogy Koppány nem volt bent a vizsgálaton. Két napig az internetet bújtuk, mi lehet ez, majd a kontrollvizsgálaton az orvos megerősítette, olyan súlyos az állapot, hogy a 38. héten is engedélyezik az abortuszt, ha kérjük.”
Anenkefália. Élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség. Nem fejlődnek ki a koponyacsontok, és emiatt a magzatvízben lévő fehérvérsejtek elkezdik lebontani az agyat. A magzat koponyájának a teteje hiányzott. „Biztos voltam benne, hogy abortuszt nem akarunk – mondja Judit. – Amikor az orvos az abortuszt javasolta, mondtuk neki, hogy katolikusok vagyunk, ez nem fér össze a hitünkkel. Tudtam, ez azt jelenti, hogy ki kell hordanom őt, megszülöm, majd meghal. Nézegettem az internetet, és találtam egy szervdonációról szóló honlapot. Belekapaszkodtunk ebbe a lehetőségbe, úgy gondoltuk, ez lesz a mi utunk.”
Az orvos nagyon meglepődött, amikor Balázsék azzal álltak elő, hogy szeretnék felajánlani a baba szerveit. „Egészséges volt a szervezete, csak az agyával volt baj. Gondoltam, ha már így alakult, miért ne lehetne kihozni ebből valami jót. A doktor megadta egy transzplantációs szakorvos elérhetőségét, beszéljünk vele, hiszen Magyarországon ő még nem hallott ilyenről.”
A közösségi levelezőlistán imát kértek, leírták, hogy nem tudják, miért kapták ezt a babát, de biztos, hogy nem azért, hogy megöljék. Erős imaháttér vette körül őket, és erőt adott Juditnak az is, hogy mivel az élettel összeegyeztethetetlen ez a rendellenesség, bármikor kérheti az abortuszt. Ugyanakkor nem ingott meg az elhatározásában, a rosszabb napok ellenére sem. Pedig az első terhességgel összehasonlítva ez nemcsak lelkileg volt más, hanem fizikailag is. Más magzatok hasznosítani tudják a magzatvizet, ez a baba nem tudott nyelni. Óriási volt Judit hasa. Az orvosok soha nem bántották amiatt, hogy nem vállalja az abortuszt, pedig ilyen nem szokott előfordulni.
„Az egyik gondolat, ami erőt adott, az volt, hogy
Aztán abban az évben történt, hogy egy közösségi testvérünk tizenkét éves kislánya nem ébredt fel egy rutinműtétből. Azt gondoltam, mennyivel jobban jártam én. Ha már egy gyereknek meg kell halnia, jobb így, mert volt időnk felkészülni rá. Terápiára jártunk, Balázs és én is, ami sokat segített.” Ezenkívül gyógyító imaesten, lelkigyakorlaton vettek részt, hogy lelki erőt nyerjenek. Olvastak hasonló esetről, ahol a kislány majdnem két évig is élt, de fel voltak készülve arra, hogy a baba élete igen rövid lesz.
Koppány hároméves volt. Judit augusztusban bekerült a kórházba, a szülésig egy hónapot bent kellett töltenie. „Mielőtt elkezdődött volna az óvodai beszoktatás, mondtam az óvónőknek, hogy anya egy hónapja kórházban van, kistesó fog születni, aki meg fog halni. A gyerek úgy tudja, hogy angyalka lesz, legyenek szívesek ezt támogatni. A két óvónő is nyilván sokkot kapott” – mondja Balázs.
A kórház orvosai küzdöttek azért, hogy a szervdonáció megtörténhessen, de végül csak a szívbillentyűk adományozását engedélyezték. A magyar törvények miatt Judit és Balázs nem tudhatják, hogy a beültetés végül megtörtént-e. A 39. héten a szervdonációs szándék miatt programozott császárral született meg Emese az egyes női klinikán. Egy aneszteziológus segített nekik, hogy a kereszteléshez minden be legyen készítve. Az osztályon minden orvos és szülésznő támogató volt akkor is, amikor Judit bent feküdt, amikor csak akart, mindig kiengedték misére a közeli jezsuita templomba.
Judit a szüléskor el volt bódítva, nem érte sokként Emese látványa. Balázs a császáros szülés ellenére végig bent lehetett, Judit fejénél ült. „Ahogy megszületett Emese, rögtön megkereszteltem” – mondja Balázs. Margit lett a második neve. A pici kis sapkát kapott, és elvitték az intenzív osztályra. Balázst hazaküldték azzal, hogy majd telefonálnak, ha ideje elköszönni. „Átmentem a jezsuita templomba imádkozni, mint máskor is. Nem tudom, hogy történhetett, de akármilyen napszakban mentem oda, mindig mise volt. Most is. Ahogy hazaértem, már hívtak is.” „Mondta a nővér, hogy jön a férjem, és érzékeltette, hogy ugye tudom, mit jelent ez – emlékszik vissza Judit. – Bementünk az intenzívre. Megengedték, hogy kivegyem Emesét az inkubátorból. Énekeltem neki, mire hirtelen az összes értéke tökéletes lett.
„Másnap mentünk a látogatásra, nem nyílt ki az intenzív osztály ajtaja – veszi át a szót Balázs. – Amikor beengedtek, láttuk, hogy minden orvos a mi gyerekünk fölött áll. Tudtuk, mit jelent ez… Mindketten fogtuk Emese kezét, amikor meghalt. A gépen láttuk az utolsó lélegzetvételét.” Élesen beleégett ez a kép Balázsba, ma sem tud úgy beszélni erről, hogy ne érzékenyüljön el, annak ellenére sem, hogy most már vidámság tölti be a házukat.
Emese halála után betértek a jezsuita templomba. Akkor nem volt mise. Leültek a padba, és sírtak. „Veszekedni kezdtem Istennel. Mondtam, hogy akkor egy-egy, te adtad a Fiadat, én adtam a lányomat, te jobbra, én balra, nem is akarok hallani rólad többet – idézi fel Balázs. – A következő pillanatban olyan érzésem volt, mintha valaki hátulról átölelt volna: »Nem baj, én megvárlak«.”
Koppány a temetés után értette meg, hogy Emese nem fog hazajönni. Hogy ott volt a temetésen, azóta is jó döntésnek tartják a szülei, még akkor is, ha utána két évig azt mondogatta Juditnak, hogy „nem kellesz, anyuci”, mindig csak Balázst akarta. Az esti ima része volt, hogy a kisfiú kért valamilyen történetet a Bibliából.
„Nem tudod, mit kell csinálni, amikor a gyerekedet temetik. Balázs folyamatosan intézte a teendőket, fogadta a gyászolókat, ezzel igyekezett lekötni magát, mert nem bírt ott állni a koporsónál. Én úgy próbáltam feldolgozni a temetést, mintha egy filmet néznék, kívülről” – emlékszik vissza Judit.
Balázs két éven át harcolt Istennel. Járt misére, de belül flegma és kötekedő volt. „A lelkivezetőmet minden hónapban meglátogattam Szombathelyen. Volt, hogy három napra eltűntünk Ausztriában, és fent a hegyekben beszélgettünk. Mindig elmondta az ember válaszát, majd a pap válaszát, hogy mit tanít az Egyház. Nagyon jó volt, hogy végig meg tudta őrizni az emberi oldalt is. Voltunk aztán egy lelkigyakorlaton Judittal, mindenkinek kellett gyónni.
Elküldött mindenkit, aki rá várt. Megértette, miért mondom ezt.”
Judit folyamatosan buzdította Balázst, hogy tegye rendbe a kapcsolatát Istennel, és kérte, menjen el egy lelkigyakorlatra, ami neki sokat adott. Évente egyszer tartják ezt, tízből kilencszer Budaörsön. Balázs azt mondta, akkor hajlandó elmenni rá, ha Pomázon lesz, ahol laknak. „Mit ad Isten, másnap meghirdették Pomázra. Jelentkeztem, mert az ígéret köt. Első nap elkéstem, mert túlóráznom kellett, amit akkor egyáltalán nem bántam. Másnap, szombat reggel jött az egyik előadó hölgy. Akkor találkoztunk először. Örült neki, hogy eljöttem, és elmondta, hogy amikor imádkozott, volt egy képe rólam: pakoltam magamra a pajzsokat, fegyvereket, íjakat, nyilakat, de Isten azt kéri, hagyjam már abba! A hölgy nem tudhatott arról, mi van a lelkemben, mégis ezzel a mondattal fogadott. Ez egy gyomros volt számomra, hiszen ilyen explicit módon nem szokott üzenetet kapni az ember Istentől. Este volt egy közbenjáró ima, kihúzták, ki kihez kerül. Én ehhez a hölgyhöz jutottam. Elmondtam, hogy azért kérek imát, mert »Isten megölte a lányomat«. Ezen ő is meghökkent. »Isten kiszedi a kőszívedet, és hússzívet tesz a helyére«, imádkozta aztán. Szinte éreztem a pillanatot, amikor minden haragom elszállt. Mintha valóban kicserélték volna a szívem.”
Évekkel ezelőtt történt mindez, azóta Juditnak és Balázsnak két fia született. „Kegyelem, hogy átélhettem valami olyasmit, mint amit az Atya, amikor Jézust leküldte a földre, odaadta a Fiát. Hiszen tudta, mi lesz a vége” – mondja Emesére emlékezve Judit, aki azért is hálás, hogy ezt a próbát kapta az életben, és nem mást. Balázs tapasztalatot szerzett arról, hogy
Koppány minden karácsonykor ajándékot készít Emesének, amit szenteste, a pásztorjáték után együtt kivisznek a sírhoz.
Fotó: Lambert Attila
Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
