Az alábbiakban Görföl Tibor teológus, a Vigilia folyóirat főszerkesztője ünnepi írását olvashatják.
„A szeretet nem más, mint az a végtelenül nehezen kialakítható felismerés, hogy a másik, aki nem én vagyok, valóságos.” Iris Murdoch sokszor idézett szavaiban alighanem az a legmeglepőbb, hogy nehéz felismerni és belátni: a másik ember ugyanolyan valóságos, mint mi magunk. Életünk alapvető állapotának pontosan az a legvisszásabb vonása, hogy minden és mindenki más kevésbé tűnik valóságosnak, mint mi, s nehéz elhinni, hogy a másik élettörténete, küszködése, bizonytalansága, reménye és vágyakozása semmivel sem színtelenebb és jelentéktelenebb, mint a sajátunk. Abban, hogy elhiggyük és elfogadjuk a másik tényleges valóságát, kulcsfontosságú szerepe van a testnek. Láthatjuk, hallhatjuk és érinthetjük egymást, megfigyelhetjük, hol helyezkedik el és hogyan mozog a másik, sétálhatunk és étkezhetünk vele, és miközben testi jelenléte megkérdőjelezhetetlenül észreveteti magát, talán lassan elhisszük, hogy valóságos az, aki itt és most, nem másutt és nem máskor, ebben a testben és nem másikban beszél, mozog, sóhajt, nevet vagy iszik. És ha hajlandók vagyunk elfogadni, hogy valóságos, már egyáltalán nem is lesz annyira nehéz, hogy szeressük.
Az ember valóságos létezését határozott igénnyel megjelenítő test elképzelhetetlen születés nélkül. A születés pedig különleges esemény, amely több okból is beható figyelmet érdemel. Inkább sajnálatos, mintsem bölcs eljárás, hogy az emberi életidőt még mindig a születéstől számítjuk, s a keresztény meggyőződéseknek ellentmondva csak a születése után tizenkét hónappal nyilvánítunk egyévesnek valakit – jóllehet ekkor már közel kétévnyi életidőt tudhat magáénak. De az élet hosszát a születéstől számító eljárás annyiban mégis érthető, hogy nem jelentéktelen és másodlagos esemény, ha valaki világra jön. Aki világra jön, előlép rejtettségéből, s láthatóvá válik testi mivoltában, amely mindaddig láthatatlan volt a szem számára. Az ember megkérdőjelezhetetlen testi valósága a születés révén válik mindenki számára kézzelfoghatóvá, s bár az anya kezdettől fogva tudatában van a gyermek testi jelenlétének, a születés immár a világ nyilvánosságával is tudatja.
„Senki nem születik meg akkor, amikor akar”, mondta Szent Ágoston. E megállapítás látszólag semmitmondó, valójában viszont az egyik legfontosabb dolgot állapítja meg az emberi létezéssel kapcsolatban.
Aki világra jön, nem azért jön világra, mert ez volt a kívánsága. Számos nyelv a szavak szintjén is kifejezi ezt, hiszen a születik kifejezés (ahogyan a magyarban is) rendszerint passzív alakú, és még csak hozzávetőlegesen sem tudnánk kimondani azt, hogy valaki tevékenyen világra hozza magát. Szülni lehet, de magát megszülni senki nem tudja. Ennél a teljesen kézenfekvő ténynél fogva az ember egész létezése kezdettől fogva olyasminek mutatkozik, ami nem az ember rendelkezési körének hatósugarában helyezkedik el. Ha világra tudnánk hozni, és előtte már meg tudnánk fogantatni magunkat, joggal támaszthatnánk igényt maradéktalan önállóságra és függetlenségre. Csakhogy pontosan ez nem lehetséges számunkra. Abból következően, hogy a születésünk megtörténik velünk (nem természeti eseményként, hanem alapvető esetben két másik ember szerető akaratából), eleve bele vagyunk fonódva emberi kapcsolatok olyan hálózatába, amely nem a mi hatalmunknak van alárendelve.
„A születés váltja meg a világot” – a filozófus Hannah Arendtnek, akitől e kijelentés származik, sajnos nincs igaza. A születésnek nincs megváltó ereje, és jaj annak, aki gyermeke születésétől vár megváltást magának: ilyen terhet senkire nem érdemes ráhelyezni.
Ha pedig Krisztus testéről beszélünk, nyomban Krisztus Testéről, az Egyházról is beszélünk, amely azoknak az embereknek egészen újfajta közössége, akik igyekeznek elhinni és elfogadni, hogy a többiek, akik szintén ebben a Testben élnek, valóságosak.
Bár mindannyian újjászületünk a keresztségben, s így beágyazódunk Krisztus Testébe, újfajta létmódunk túl nagy feladatot jelent ahhoz, hogy egymagunk meg tudnánk birkózni vele. Türelemre, megértésre, figyelemre, gondoskodásra és érdeklődésre van szükségünk mások részéről ahhoz, hogy bennünk is megszülessen az a végtelenül nehezen kialakítható felismerés, hogy új életünk testi formájában immár igazán valóságosak vagyunk. Sok minden úgy van elrendezve körülöttünk, hogy akadályozza ezt a kölcsönös segítségnyújtást, és mivel gyakran mi sem hisszük el teljesen, hogy Krisztus Testében élünk, mozgunk és vagyunk, a nehézségeink csak fokozódnak. Pedig nincs más dolgunk, mint elhinni és másoknak is segíteni annak elfogadásában, hogy valóságosak, megkérdőjelezhetetlenül valóságosak vagyunk mindannyian. Ez ugyanis már maga a szeretet.
Fotó: Wikipédia (Matthias Stom: Pásztorok imádása, 1650); portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
