December 6-án, adventi időszak első pénteken, Szent Miklós püspök emléknapján tartotta meg első prédikációját a Pápai Ház új szónoka, Roberto Pasolini kapucinus, akit Ferenc pápa nem egészen egy hónapja, november 9-én nevezett ki a 90 éves Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros helyébe.
Roberto Pasolini Ferenc pápa és a Római Kúria tagjai jelenlétében a VI. Pál aulában tartotta meg elmélkedését, amelynek címe: A remény kapui. A szentév megnyitása felé a karácsonyi jövendöléseken keresztül. Az advent három péntekén elhangzó elmélkedéssorozat mintegy lelki előkészületként is szolgál a vatikáni szentkapu megnyitására, amelyre a karácsonyi éjféli szentmisén kerül majd sor.
A Pápai Ház szónoka első beszédének három témája: a próféták szava; a más vélemény bátorsága; valamint a beleegyezés bátorsága.
Advent időszakában a liturgia számos prófétai szöveg meghallgatására hív bennünket azzal a céllal, hogy újra rácsodálkozzunk a megtestesülés misztériumára, az Úr Jézus eljövetelére és majdani visszatérésére. Ezekben a varázsos és bátor reménnyel teli olvasmányokban a próféták, Istennek választott emberei hangot adnak az ő szavának, és megpróbálják felrázni az embereket. De kik is ezek a próféták? – tette fel a kérdést a szónok. – Az Isten által meghívott próféták, és egyedül ők tudják megadni annak az értelmezését, hogy milyen irányban halad az üdvösség történetében Isten terve és akarata.
Semmi sem gyengébb ugyanis a szónál, mégpedig három okból. Először is mert olyan, mint „vibráló szél”, korlátozza a távolság és a nyelv kifejezőképessége is, azonnaliságát pedig számtalan tényező zavarja. A szó erőtlen továbbá, mert maga a beszélő ember gyenge, hacsak nem áll mögötte gazdagság, hadsereg és bíróság. Gyenge ezért is, mert nagyon is különféle emberi szívekre irányul. Végül gyenge a szó, mert akinek ki kell mondania, máris menekülhet Jónásként, vagy hallgathat Jeremiásként.
A próféták üzeneteit komolyan kell venni, nem hallgathatjuk őket felületesen vagy figyelmetlenül. Erejük abban áll, hogy kizárják a közömbösség minden lehetőségét – akik hallják, válaszút elé kerülnek: megnyílnak, vagy elzárkóznak. Így volt ez egykor Izraellel és az Egyházzal is. Ez azért történik így, mert minden prófétai jövendölés arra irányul, hogy két szabad létező közti találkozást és párbeszédet bátorítson: Isten – aki mindig hűséges a szövetségéhez – és az ember – aki gyakorta bizonytalan és tétova a hívás előtt – találkozását.
Hogy mi is történik a prófétai szót meghalló emberrel, azt jól példázza a 62. zsoltár: „Egyet szólt az Isten, két dolgot értettem belőle” (Zsolt 62,12). Amikor a próféta szól, mintha két hangot észlelnénk egyszerre, az egyik vigasztal és felemel, a másik nyugtalanít és megfedd. Pontosan ezt a kettősséget tapasztalja meg Jeremiás is, aki a prófétai meghívásakor érzett kezdeti ellenállását később le tudta győzni, ahogy leírja nekünk: „Akkor az Úr kinyújtotta kezét, megérintette ajkamat és így szólt hozzám: »Nézd, ajkadra adom szavaimat, ma nemzetek és országok fölé állítalak, hogy gyomlálj és rombolj, pusztíts és szétszórj, építs és ültess«.” (Jer 1,9–10)
Jeremiást félelem fogja el a feladat láttán, hogy az emberekhez szóljon, tudva, hogy szavainak hatása kettős lesz, mert azok rombolnak, hogy aztán építhessenek. Éppen ebben áll minden prófétai hang ellentmondása – a Szentírás összes prófétája esetében. Amikor a próféta Isten nevében beszél, szavai egyrészt mindig vádat is tartalmaznak; határozott felelősségre és igazságosságra szólítanak fel. Mindazonáltal ez a figyelmeztetés és fenyegetés gyakorta és váratlanul megváltozik és megnyílik a reménység előtt. Isten megerősíti szeretetének hűségét, és új lehetőséget kínál az embereknek, hogy a szövetség ajándékához járuljanak.
A prófétai szó meghallgatásának nehézsége annak tömörségéből fakad, melynek célja, hogy az Istenhez térésünket segítse. Szívünk ijedelemre és bezárkózásra hajlik, ha túl intenzív nógatással találkozik. De naiv dolog azt gondolni, hogy ez a bezárkózás csak a próféta szigorú hangjától függ. A jó hír befogadása korántsem azonnal történik, főként régóta fennálló szenvedés, csalódás és bizonytalanság esetén. A kísértés, hogy semmi új dolog nem történhet, gyakran belopja magát a szívünkbe, és árnyalt cinizmusra is indít.
Ám a próféták szava éppen azon a ponton talál el bennünket, ahol kísértésbe esünk, és elhisszük, hogy a valóság már nem tud új fénysugarakat kínálni, hogy a remélt ígéretek soha sem fognak beteljesedni. Ekkor szólal meg Izajás próféta: „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.” (Iz 43,18–19).
A Názáretben eltöltött „rejtett” életének harminc esztendeje alatt Jézus olyan mélyen magába olvasztotta ezt a reményt, hogy amikor először hirdette meg a világnak az evangéliumot, azt ezekkel a szavakkal kezdte: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) – zárta a Pápai Ház szónoka első adventi beszédének első témáját.
A szentévre is előkészítő mostani adventi időszak két női alakra tereli a figyelmünket, Erzsébetre és Szűz Máriára – tért át a kapucinus szerzetes a második témára. – Az ő emberi tapasztalatukban két olyan alapvető magatartás sűrűsödik, amely lehetővé teszi, hogy a prófétai szó az üdvösség hiteles dinamizmusát hozza létre bennük.
Lukács evangéliumában először Erzsébet lép színre, hogy a Gondviselés általa készítse fel férjét, Zakariást gyermekük, Keresztelő János születésére. Jóllehet mindketten feddhetetlenek, ám gyermektelenek, amit abban a korban az asszony terhére írtak. Mégis Zakariásnál egyfajta lelki szárazságot látunk, hiszen éppen heti templomi szolgálata idején mutatkozik képtelennek arra, hogy bizalommal fogadja a régóta várt és óhajtott hírt.
Zakariás rendkívüli angyali üdvözletet kap, amely válasz az ő gyermekáldást kérő, régóta végzett imádságára, s lám, amikor Isten bejelenti annak megvalósítását, ő mégis húzódozni kezd. Noha éltes korú, mégis utódot kér, s amikor arra ígéretet kap, mégsem hisz benne, ezért megnémul. A gyermek születése után nyolcadnapra, a körülmetélés során a szomszédok és a rokonok az apja nevét akarják adni az újszülöttnek, követve ezzel az ősök hagyományát, mely a folytonosságot biztosítja és őrzi a család identitását a múlttal való kapcsolat révén. De nem ez az egyetlen módja a valóság értelmezésének – fejtette ki a szónok. – Annak felismeréséhez, hogy minden élet sorsa Isten által őrzött titok,
Roberto Pasolini kifejtette a két név közötti lényeges különbséget. Zakariás jelentése: „Isten megemlékezik”, míg a János név értelme: „Isten, aki irgalmasságot gyakorol”. Mindkét név Isten történelmi jelenlétét idézi. Az egyik a múltba tekint, amelynek meg kellene határoznia a jelent, míg a másik a jelenre utal, amelyben az Úr működni akar, tekintettel egy reménnyel teli jövőre. Így a János név a megújulás ígéretét hordozza, hogy a történelem, a múltja tudatában ugyan, de mindig képes felülkerekedni önmagán és új lehetőségeket tud nyitni.
Erzsébet viselkedése azért is meglepő, mert egy új szempont jegyében szakít a szokásokkal, és azt sugallja, hogy időnként meg kell szakítani a folytonosságot ahhoz, hogy megnyíljunk az isteni újdonság felé. Erzsébet „tiltakozása” azonban megerősítésre és jóváhagyásra szorul, amit a „pater familias”, a családfő Zakariás tesz meg. Istentől kap egy újabb lehetőséget, és ezúttal szilárdan hisz, és felírja a táblára: a gyermeket azon az új néven hívják, amelyet az Úr szava meghirdetett. Ekkor megoldódik a nyelve, és magasztalja Istent.
Erzsébet és Zakariás szenvedéssel teli, hosszú útjuk végén értették meg, hogy Isten nemcsak hűséges a választott néphez, hanem egy nagy újdonság meglepetését készíti elő. A névváltoztatás mélyreható értelme, hogy a fiú és az apa életének összekapcsolódását messze meghaladja az Úrtól kapott kegyelmi ígéret. Igaz – ismerte el a Pápa Ház szónoka – ezt nem volt könnyű elhinni. Mert ugyan az emberi létezést a kezdeti, szülőkkel való kapcsolatok erősen meghatározzák, de az evangélium azt hirdeti, hogy az emberi élet előfeltételei és a fejlődése között szakadás is van: mégpedig Isten jelenléte, mely elszakítja az emberi életet megírt sorsától és bármilyen végzettől.
– állapította meg Roberto Pasolini kapucinus szerzetes.
Manapság minden eddiginél nagyobb szükség van a jelenkor bonyolult és válságos helyzetének ilyen spirituális értelmezésére. A megoldás keresésében nem szabad túlságosan a jelenre koncentrálnunk, hanem késznek kell lennünk arra is, hogy megragadjuk Isten álmát és Lelkének szelíd és erős fuvallatát.
mert ha megnyílunk Isten Szava befogadására, és ha felismerjük a Gondviselés működésének jeleit, akkor megértjük, hogy életünk java még hátra van, legszebb napjaink még előttünk állnak, és az élet kalandja még csak most kezdődött el – zárta a szónok első adventi prédikációja középső részét.
Roberto Pasolini kapucinus szerzetes, a Pápai Ház új szónoka első adventi prédikációja záró részében az angyali üdvözlet jól ismert jelenetét elmélkedte át, nagy figyelemmel a Szűzanya lelkének benső mozgásaira.
Az angyal egy názáreti szűzhöz lép, akinek tisztasága nemcsak biológia állapot, hanem lelki vonás, mert kész az Élet befogadására – ezért is kapcsolja össze az Egyház Mária szüzességét az anyaságával: Szűzanya. Épp az ő tiszta, nyitott és bizalommal teli szíve lesz teljesen készséges arra, hogy befogadja Isten akaratát.
A Szent Lukács-i görög szöveg szerint az angyal nemcsak elmegy hozzá, hanem „megérkezik belé” (eisz erchomai). Az angyal hozta Ige belép tehát a készséges lélek ajtaján, ahol Isten és a teremtménye között – kölcsönös szabadságban – végre igazi párbeszéd bontakozhat ki. E helyt lesz a Szó élesebb az apostol említette „kétélű kardnál”, mely „behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12–13). Mi félünk ettől, másfelől csak ezt várjuk, mert sejtjük, hogy teljes szabadulást egyedül csak ilyen találkozás adhat – mondta tanításában Roberto Pasolini.
Az angyal örvendezésre szólítja fel Máriát, mert „kegyelemmel teljes”, és mert „vele az Úr”. Ez azt jelenti, hogy a fiatal názáreti lány és a Mindenható között nincs már semmiféle távolság. Mária Istennek ettől a merész közelségétől jön zavarba, mert ez nagy és szent – korántsem magától értetődő – meglepetés számára, másrészt pedig érzi, itt a döntő pillanat, amelyben Isten teljesen és végérvényesen át akarja írni az életét, az ő személyes beleegyezésével.
Isten angyala tudja ezt, ezért biztatja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél”, és elhangzik az ígéret: gyermeket fogan, akit világra hoz és Jézusnak nevez.
A kockázat óriási: élet vagy halál, Mózes törvénye szerint: „Ha egy érintetlen leánnyal, aki el van jegyezve valamely férfival, a városban találkozik egy másik férfi és együtt hál vele, vezessétek mind a kettőjüket a város kapujához és kövezzétek őket agyon: a lányt amiatt, hogy bent a városban nem kiáltott segítségért…” (MTörv 22,23–27). Mária Názáret városában találkozik az angyallal, és nem kiált segítségért. Az angyal pedig semmiféle biztosítékot nem nyújt neki, azon túl, ami az ígéretben rejlő isteni rendelés: az Úr anyja leszel.
Máriának ez elég: beleegyezik belülről, a szíve mélyén, és az elfogadás után már csak társ akar lenni a megvalósításban: hogy történik ez, mit is kell tennem? Zakariás előbb tudni szeretné, aztán döntene; Mária ráhagyatkozik, és társul szegődik az ígéret jegyében, hogy a Szentlélek száll rá, és a Magasságbeli ereje borítja be árnyékával (vö. Lk 1,35). Nem kap kimerítő, részletes választ, de annál több az ígéret: a Szentlélek lesz hűséges őrzője, és oltalom alatt áll. Istennek e lehetetlen kérésére válaszul Máriának nincs kérdése, a szent ámulat érzése betölti egész lényét, amit nem pusztán egy egyszerű „igen”-ben fogalmaz meg, hanem egy mélyen személyes formában. Immár ő mondja ki magáról: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1,38).
nem menekülök, készen állok, teljes mértékben a rendelkezésedre állok.
Végre a történelemben felbukkan ismét az az ember, aki nem fél, sőt boldog, hogy felismeri önmagát, mint olyan „segítséget”, amelyre Isten mindig is várt, és amely megfelel az ő egyetemes szeretettervének. A „legyen” Mária ajkán messze több, mint beleegyezés, egyfajta lelkesedő döntés: „Adja az ég is, hogy beteljesedjék bennem!”. Nem hajt fejet, inkább felemeli a fejét szeplőtelen szívének nagy örömében. Mária nem kéreti magát, de nem is kényszerből cselekszik. Boldogan vállalja, amit az angyal kér tőle, hogy higgyen. Igenjével immár az istenibe szövődik az emberi szál, mert azt már az ember is akarja, hiszen felismerte, hogy az előtte álló eljövendőtől való félelem mélyén ott rejlik egy örök ígéret hűsége.
Az Úr születése felé indulva, és hogy élő reménnyel lépjük át a jubileum kapuját, a szívnek ez az első mozdulata szükséges, a felébredő rácsodálkozás. Isten ígéretes szavainak megértéséhez fel kell oldani a szív merevségét, nemet mondva mindenre, ami bezárhat bennünket a félelembe, a beletörődésbe és a cinizmusba. Csak így tudunk megnyílni Isten újdonságai előtt, befogadva akaratának magvát, mindenki javára, és így leszünk képesek mindenre új szemmel tekinteni – zárta első adventi prédikációját a Pápai Ház szónoka.
Forrás: Vatikáni Rádió 1; 2; 3
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
