November 17-től látható a Szentévek emlékezete a pápai érmeken című időszaki kiállítás az esztergomi Keresztény Múzeumban. A megnyitóünnepségen Török Csaba egyetemi tanár, az esztergomi Nagyboldogasszony és Szent Adalbert-főszékesegyház plébániai kormányzója A szentév – a kegyelem esztendeje címmel tartott előadást.
A 2025-ös jubileumi év megnyitására készülve került elő a múzeum több mint ötezer tételt számláló numizmatikai gyűjteményéből számos, Rómában kibocsátott pápai érem és zarándokérem. Ezekből 170-et válogatott ki a szemléltető digitalizálásra és kiállításra Horváth György, a gyűjtemény kezelője. Az 1300–2000-ig tartó időszak szentéveit tárgyakon keresztül megelevenítő tárlatot Kontsek Ildikó művészettörténész, a múzeum igazgatója rendezte az egyik földszinti kiállítóteremben.
Az aprócska tárgyakkal megtöltött vitrinek köré régi fotókból és metszetekből látványos bemutatási környezetet teremtett Zalavári Tibor Kálmán látványtervező. A falakon a szentévek históriáról, az érmekről olvashatók összefoglaló magyarázatok. A tárgyak fizikai adatait, a rajtuk látható feliratokat, az ábrák leírását, az értelmező szövegeket – a múzeum digitalizálási programjának keretében – elkészült érintőképernyős felületen találhatják meg a látogatók.
Az alábbiakban teljes terjedelmében olvashatják Török Csabának a kiállítás megnyitóünnepségén elhangzott előadását.
A szentév – a kegyelem esztendeje
„Számlálj továbbá magadnak hét évhetet, azaz hétszer hét, tehát összesen negyvenkilenc esztendőt, s a hetedik hónapban, a hónap tizedik napján, az engesztelés idején, fúvasd meg a kosszarvat egész földeteken, s tedd szentté az ötvenedik esztendőt. Hirdess szabadulást földed minden lakójának, mert örvendetes esztendő az. Kapja vissza akkor mindenki a birtokát, és térjen vissza mindenki eredeti családjához, mert az örvendetes, az ötvenedik esztendő az. Ne vessetek, ami a szántón magától terem, ne arassátok le, tőkéiteket ne metsszétek és termését ne takarítsátok be, hogy szent legyen az örvendetes esztendő, hanem azt egyétek, amit éppen találtok. Az örvendetes esztendőben mindenki kapja vissza a maga birtokát.” (Lev 25,8–13)
Az idő szentsége
A Biblia embere számára Isten szentsége átsugárzott a teremtett világ rendjébe. A világ teremtésének elbeszélésében tízszer mondta a Mindenható: „Legyen!” (ld. Ter 1,1–2,4a) – mintha ezzel a kozmosz számára is olyan rendet és törvényt adott volna, mint az embereknek a tízparancsolatban (Kiv 20,1–17; MTörv 5,6–21). Az univerzum idejét a csillagok, a fényt adó égitestek mozgása szabályozta és osztotta fel egységekre: „Legyenek világítók az ég boltozatán! Válasszák el a nappalt az éjszakától, jelezzék az időket, a napokat és az esztendőket” (Ter 1,14).
Ádám és Éva képében fajunk arra kapott meghívást, hogy ebben a ciklikusan előre haladó időben „művelje és őrizze” (Ter 2,15) az Édent, az egész rábízott világot. Ám az élet célja mégsem a munka, a feladatteljesítés. Ez csupán eszközül szolgál a létfenntartáshoz s ahhoz, hogy elérjük az idők legértékesebbikét: az ünnepet. A mindennapok és a szent napok változását a hetes szám ritmusa adta ki, magának a munkálkodó-alkotó Istennek a példájára: „A hetedik napra befejezte Isten a munkáját, amelyet végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkától, amelyet végzett. Megáldotta Isten és megszentelte a hetedik napot, mert azon nyugodott el minden munkájától, amelyet végezve teremtett Isten” (Ter 2,2–3). A világ első hetének utolsó, hetedik napja, a sabbat (a szó a héber megnyugvás, megpihenés igéből ered) lett minden ünneplés ősformája. Ez a ritmikus változás azonban nem csak a napok, de az évek rendjét is átjárta. A hetedik esztendő ugyanúgy megbékélést kínált, mint a hetedik nap: a rabszolgát a hatodik év után szabaddá kellett tenni (Kiv 21,1–6), s a földet, a növényeket és az állatokat is pihenni kellett engedni: „Hat esztendőn át vesd be szántódat, és gyűjtsd be termését, a hetedik esztendőben azonban hagyd ugaron. A termését hagyd a sorsára, hadd egyék meg néped szegényei. Amit azok meghagynak, hadd egye meg a mező vadja. Szőlőddel és olajfakerteddel hasonlóképp cselekedj” (Kiv 23,10–11).
Az igazán csodálatos a nagy szombatévet, vagyis a hetedik hetedesztendőt követő idő, az úgynevezett jóbel-év volt. Nevét arról a csavart tülök-kürtről kapta, amelynek megfújásával a 7. hónap 10. napján, az engesztelés ünnepén bejelentették a kegyelem idejének elkezdődését.
Az emberek közötti különbségek csökkentek, a szegények nyomora enyhült, újra közelebb lehetett lépni ahhoz az ideális állapothoz, amelyet a Teremtő minden alkotása számára megálmodott, de a bűn, az önzés, a hatalom- és birtoklásvágy eltorzított.
A kegyelem esztendeje
Jézus első nyilvános igehirdetésekor, a názáreti zsinagógában Izajás tekercséből olvasott fel egy részt (Lk 4,17–19). Az eredeti prófétai szózat így hangzik:
„Az Úristen lelke van rajtam,
mert felkent engem az Úr,
elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek,
hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket;
hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást,
és a vakoknak a látást;
hogy hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét
és Istenünk bosszújának napját;
hogy megvigasztaljak minden gyászolót;
hogy Sion gyászolóinak fejdíszt adjak a hamu helyett,
öröm olaját a gyász helyett,
dicséret palástját a csüggedés lelke helyett.” (Iz 61,1–3)
Jézus magára, saját messiási küldetésére érti ezt a szakaszt: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti fületek hallatára” (Lk 4,21). Olvasva a sorokat s a „jeleket”, amelyek az Úr felkentjének (héberül a Messiásnak, görögül a Krisztusnak) az eljövetelét kísérik, felismerhetjük bennünk a jóbel-év ajándékait. Az „Isten bosszújának a napja”, vagyis az ítélet napja (amelyre készülve az engesztelő áldozatot bemutatták) teljes aránytalanságot mutat a „kegyelem esztendejével”: egy nap egy egész évvel szemközt! Az isteni ítélő igazságosság és kegyelmező jóság, szeretet viszonya tükröződik itt. Emellett innen értjük meg azt a hatalmas sóvárgást és vágyat, amelyet minden hívő érzett: bárcsak az én életembe is megérkezne a kegyelem esztendeje! Bár én is átélhetném azokat az áldásokat, szabadításokat, ajándékozásokat, amelyekről a Szentírás tanít!
A keresztény jubileum születése
A középkori szerzők tudtak arról, hogy a Biblia mit tanít a jóbel-évről. Az egyik legnagyobb „enciklopédista”, az ősi szerzők tudását különös elemző erővel egybegyűjtő Sevillai Szent Izidor a görög olimpiászok és a latin lustrumok mellett említi a „jubileus”-t (ld. Etim. V, 37, 3–4). „A jublieumkor kürtök zengtek, mindenki visszakapta régi tulajdonát, az adósságokat elengedték, a szabadságjogokat megerősítették. Mi magunk is még mindig megünnepeljük ezt a számot [ti. a hetes számost – a szerző] a pünkösd napjainak számában az Úr feltámadása után, a bűn megbocsátásával és minden adósságunk írott nyomának a kitörlésével, mivel megszabadultunk minden rabságból, megkapva a reánk leszálló Szentlélek kegyelmét.”[1] Beda Venerabilis pedig így fogalmaz pünkösd vigíliáján mondott szentbeszédében: „Az ötvenedik esztendő a törvény szerint jubileum, amit elengedőnek vagy megváltoztatónak kell hívni, amikor a nép tartózkodik minden munkától, elengednek minden adósságot, felszabadítják a szolgákat, ez az év kiemelkedőbb, mint a többi, nagyobb ünnepekkel és istendicséretekkel, s e szám érdemén a legfőbb béke nyugalmát vezeti be, amikor – miként az apostol mondja – a harsona hangjára feltámadnak a halottak, mi pedig elváltozunk a dicsőségbe [vö. 1Kor 15,52 – a szerző]; ahol véget érnek ennek a világnak a fáradságai és nehézségei, elengedik minden bűn adósságát, s a választott nép egésze mindörökké egyedül az istenlátás szemlélésének fog örvendezni, betöltve így Urunk és Üdvözítőnk parancsát: Nyugodjatok el és lássátok, hogy én vagyok az Úr [vö. Zsolt 46,11 – a szerző].”[2]
A két idézett szerző szavai mutatják, miféle vágyakozással és hitből fakadó reménységgel gondolt a középkor embere a Szentírásból ismerős jubileum intézményére: valóban úgy sejlett fel az, mint
VIII. Bonifác pápa volt az, aki úgy döntött, hogy intézményes formát ad a keresztény jubileumnak. Antiquorum habet kezdetű, 1300. február 22-én kelt levelével úgy rendelkezett, hogy minden századik esztendő legyen kivételes jublieum év a keresztények számára. Aki elvégzi szentgyónását és felkeresi Szent Péter és Szent Pál római bazilikáját, az teljes búcsúban, vagyis a bűnökért való ideig tartó büntetés teljes elengedésében részesül (a rómaiaknak a gyónás után 15, a zarándokoknak a gyónás után 30 napon belül kellett elzarándokolniuk e két templomba). Így fogalmaz a dokumentum: „Mi, a mindenható Isten irgalmasságából, és az Ő apostolainak érdemeiben s tekintélyében bízva, testvéreink tanácsára és az apostoli hatalom teljességével mindenkinek, […] akik ezeket a bazilikákat tisztelettel felkeresik, valódi bűnbánatot tartanak és meggyónnak, […] a jelen és az ilyen jellegű bármelyik elkövetkező századik évben bűneiknek nemcsak teljes és bőségesebb, hanem a lehető legteljesebb bocsánatát fogjuk engedélyezni és engedélyezzük” (DH 868). Giotto híressé vált freskón örökítette meg a Katolikus Egyház főtemplomában, a Lateráni Szent János-bazilika jobb oldali oldalhajójában, a szent kapu közelében, az első szentév kihirdetését.
Száz év azonban igen nagy idő! VI. Kelemen pápa tehát úgy döntött 1343-ban, hogy ötven esztendőre csökkenti a ciklust (ezzel a bibliai rendet gyökereztetve meg), s harmadik állomásként a lateráni bazilika felkeresését is előírja (negyedik stációként XI. Gergely kapcsolta be a Havas Boldogasszony-bazilikát a zarándokútvonalba). Ily módon a második szentévre 1350-ben kerülhetett sor. Ám tekintettel a korabeli viszonyokra, az emberlét törékenységére és rövidségére VI. Orbán arról határozott, hogy Krisztus életkorának megfelelően harminchárom évenként kell jubileumot tartani.
Végül 1470-ben II. Pál hirdette ki a máig érvényes szabályozást:
Ekként 1475 óta töretlen a huszonöt évente tartott jubileumok sora. (Egy évszázad jelentett kivételt: 1800-ban a francia forradalom és napóleoni háborúk, 1850-ben a forradalmak utáni bizonytalanságok nem tartották meg a szentévet, 1875-ben pedig a Pápai Állam elfoglalása, a feszült római helyzet okán „zárt ajtók mögötti”, a Szent Péter-bazilikára korlátozódó jubileumra került sor. A 19. században csak egyetlen hagyományos szentév volt, az 1825-ös, amikor azonban a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika éppen romokban hevert, hiszen két évvel korábban porig égett egy pusztító tűzvészben. Emiatt a negyedik felkeresendő templom a trasteverei Santa Maria-bazilika lett. (Ilyen „cserére” a Tevere áradásai miatt sor került már 1625-ben és 1700-ban is.)
Az évszázadok során felbukkant a rendkívüli szentévek tartásának igénye is. Ezek sorában elsőként az 1390-es esztendőt említhetjük, amikor a VI. Orbán-féle ciklusváltás okán került beiktatásra egy jubileum (ám 1400-ban visszatért a szokott rend). A meghirdetés mögött mindannyiszor valamiféle különös esemény, aktualitás állt. 1560-ban IV. Piusz a Trienti Zsinat (1545–1563) korszakos történéséhez kapcsolta azt, 1842-ben XVI. Gergely a spanyol egyház békéjéért kívánt imádkozni. IX. Piusz 1870-ben az I. Vatikáni Zsinat alkalmából nyitotta meg a szent kaput, utóda, XIII. Leó pedig 1881-ben és 1886-ban is elrendelte rendkívüli jubileum tartását. A 20. században még gyakoribbá vált ez a szokás. Legutóbb – Ferenc pápa döntése nyomán – 2016-ban került sor rendkívüli szentévre, ez volt az irgalmasság jubileuma.
Átlépni a szent kapun
A kapu minden kultúrában és vallásban szakrális karakterrel bír: ez az átmenet helye, ahol két eltérő létsík találkozik. Kapun való átlépés a születés, ahogyan a halál is. Küszöbe a legszentebb és a profán külvilág közötti határt jelöli ki. Még az Isten diadalmas érkezése, világba való belépése is kapun át történik:
„Táruljatok fel, hatalmas kapuk,
táruljatok fel, örök kapuk,
hadd vonuljon be a dicsőség királya!
Ki az a dicsőség királya?
Az erős és hatalmas Úr,
a harcban hatalmas Úr.”
(Zsolt 24,7–8)
A jeruzsálemi szentély, később a keresztény szent helyek (a vértanúk sírjait őrző templomok, székesegyházak, kegyhelyek) kapui szimbolikusan a mennyországra nyíltak. Ez fejeződött ki a középkori művészet csodálatos alkotásain. Az oroszlánok vagy sasok által őrzött, a többrétű ívhajtással övezett, ilyen módon a fejünk fölé boruló égboltokat, pontosabban azok megnyílását jelképező templomajtók gyakran viselték e felírást: „Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!” (Ter 28,17). Olykor kiegészítették még egy toldással: „Csak az igazak mennek át rajta!” A hegyi beszédben maga Jézus is alkalmazta ezt a képes beszédmódot: „Milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!” (Mt 7,14).
Az ősi, általános emberi és sajátos bibliai szimbolikát VI. Sándor pápa 1500-ban kapcsolta össze a szentévek addigra meggyökeresedett gyakorlatával. A szentév megnyitásának rítusa keretében kitárta a Szent Péter-bazilika kijelölt kapuját, majd az esztendő lezárásakor rendelkezett a befalazásáról (hogy a szentéven kívül senki ne léphessen át rajta, kifejezve a kegyelmi esztendő kivételességét, máshoz foghatatlanságát). Idővel állandósultak a négy pápai bazilikában található szent kapukra vonatkozó szabályok. A Szent Péterben lévőt hagyományosan a pápa nyitja meg, a többit egy általa megbízott bíboros is kitárhatja. Amikor véget ér a szentév, egy fém hengerben elhelyezik a meghirdető bullát, a megnyitással és bezárással kapcsolatos dokumentációt, esetlegesen az emlékérmeket, s mindezt behelyezek a kapunyílást a templom belseje felől elzáró falba, helyét egy keresztes vésetű márványlappal jelölve meg.
A hívő jámborság keretei is rögzültek. A szent kapun mindig csak befelé haladhatunk, a templomból való kilépésre nem használhatjuk. Imádsággal, bűnbánattartással, adott esetben szentgyónással készülünk erre. Amikor a kapuhoz érkezünk, letérdelünk, s megérintjük a küszöbét. Imát mondunk a teljes búcsú kegyelmének elnyeréséért, a Szentatya szándékára. Ily módon
A pápák egyes kivételes alkalmakkal engedélyt adtak arra, hogy a szentévekhez kapcsolódóan a négy római bazilikán kívül is nyissanak szent kapukat. Ennek vagy az volt az oka, hogy különös kegyet gyakorolt az egyházfő (mint például Benevento, Nápoly, Lisszabon esetében), vagy pedig arról volt szó, hogy a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika lezárása okán esetileg egy másik templomot jelöltek ki zarándokcélpontként.
A 21. században a szent kapuk hagyománya jelentős fejlődésen ment át. Ugyan formálisan nem jubileumról volt szó, ám mégis meg kell emlékeznünk a Szent Pál-évről, amelynek keretében a népek tanítómestere születésének 2000. évfordulójáról emlékeztünk meg. XVI. Benedek pápa ekkor azt kérte, hogy minden egyházmegyében jelöljenek ki egy templomot, amely az ünnepi megemlékezések és az év során tartott Szent Pál-zarándoklatok helyszíne, célpontja lehet. Ezzel mintegy előrevetítette utóda, Ferenc pápa döntését, aki az irgalmasság rendkívüli szentéve (2016) alkalmából minden egyházmegyében nyissanak szent kapukat, adott esetben akár többet is, annak megfelelően, hogy mely szentélyek bírnak különös jelentőséggel az adott helyi egyház életében. Ennek a kezdeményezésnek eredményeképpen Esztergom városa is otthont adott egy szent kapunak: a bazilika nyugati, úgynevezett király kapuját díszítették fel s nyitották meg ünnepélyesen. Maga a pápa még egy korábban példa nélküli döntést hozott: a hivatalos kezdést, december 8-át (a II. Vatikáni Zsinat lezárásának napját) megelőzően a Közép-Afrikai Köztársaságban szent kaput nyitott a bangui székesegyházban (november 29.). Ezzel az irgalmasság gondolatát, evangéliumi üzenetét szerette volna közelebb hozni ehhez a polgárháborútól sokat szenvedő országhoz, de az egész világhoz is.
A zarándoklás ideje
Róma mindig is a keresztény világ legfontosabb zarándokhelye volt. Már a 2. század első feléből vannak régészeti leletek, amelyek azt mutatják, hogy Szent Péter és Szent Pál írja a Római Birodalom egész területéről érkező zarándokok célpontjává lett. A szentévek immár több mint hétszáz éves gyakorlata ekként a már meglévő zarándoklási hagyomány koronájává lett. Ilyenkor az egész világról hatalmas tömegek indultak és indulnak meg az Örök Város felé. Az új közlekedési és kommunikációs technológiáknak hála a 2000. esztendő nagy jubileuma egészen kivételes módon vonzotta az öt földrész katolikusait „Szent Péter küszöbéhez”. II. János Pál pápa aktívan elő is mozdította ezt a zarándoklást, hiszen korszakhatárként, az emberiség jövője szempontjából igen jelentős kegyelmi pillanatként jelölte meg az ezredfordulót megelőző kegyelmi évet. Megrendítő szertartásokra került sor, mint például a Katolikus Egyház tagjai által elkövetett bűnökért való bocsánatkérés, vagy a 20. század vértanúiról és hitvallóiról való megemlékezés a Colosseumnál. Emellett nem telt el hét, hogy nemzeti zarándoklatokat vagy egyes hivatások speciális zarándoklatait ne tartották volna meg Rómában. Magyarok Nagyasszonya ünnepéhez kapcsolódóan (október 8.) hazánk katolikus közössége szervezett nemzeti zarándoklatot az Örök Városba.
Bizonyos körülmények elnehezítheti, vagy akár lehetetlenné tehetik a zarándokok eljutását Itáliába. Hazánk történetében első ízben a török háborúk jelentettek ilyen akadályt. Erre tekintettel 1450-ben és 1475-ben is sikerült külön engedélyt nyerni az országon belüli szentévi zarándoklatra. A két kiemelkedő célpont Szent István székesfehérvári és Szent László nagyváradi sírja lett. Ezzel precedens teremtődött, s a későbbiek során (sajnos túl sok volt a háború, a gond és a baj) főpapjaink újfent kértek és kaptak pápai engedélyt a honi zarándoklásra. Manapság a szabadabb mozgás és a jobb feltételek okán – bár az Egyház immár többféleképpen elősegíti a teljes búcsú kegyelmének elnyerését – mind nagyobb tömegek indulnak meg Rómába.
Miért van szükség a szentévre?
Valaki talán azt mondhatná: az isteni kegyelem mindenhol, mindenkor, mindenkit elérhet, ezért a rendkívüli évek meghirdetése, a nagy költségek, nehéz szervezés által megvalósított római zarándoklat fölösleges. Van igazság ebben a meglátásban, hiszen a Szentírás sokszorosan biztosít minket Isten segítő és szerető jelenlétéről, minden emberhez közel hajoló jóságáról és irgalmáról. Másként fogalmazva azt mondhatjuk:
E négy dimenzióhoz való kötődésünk létezésünk alapját képezi. Személyes életünknek megvannak a kedves helyei és idői: emlékek, kapcsolatok, életesemények jelölik ki ezeket. A családi szeretet nem egy születésnapon vagy évfordulón születik meg, mégis elengedhetetlenek ezek a találkozások ahhoz, hogy kifejeződést nyerjen. Kötődéseinket és kapcsolatainkat megünnepelve megerősödünk, megbékélünk, örömre találunk s más szívvel-lélekkel indulunk tovább a hétköznapok útján. Hasonlót élhetünk meg a szentévek során: a „minden kegyelem Istene” (1Pt 5,10) „mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van” (Ef 4,6). Emberi érzékenységünk, befogadásra való nyitottságunk, lelki készségünk, szívbeli fogékonyságunk mégis segítséget nyer a „kegyelem esztendeje” által arra, hogy tudatosabban legyünk azok, akik vagyunk: reményből és reményben élő lények.
Ferenc pápa 2024. május 9-én (mennybemenetel ünnepén) hirdette ki a Lateránban Spes non confundit (A remény nem csal meg, ld. Róm 5,5) kezdetű bulláját, amellyel meghirdette a 2025. évi (27. rendes) jubileumot. Erre vesperás keretében került sor. Szentbeszédében[3] a Szentatya ezt mondta: „…a meghalt és feltámadt Krisztusban gyökerező remény az, amelyet ünnepelni, befogadni és az egész világnak hirdetni akarunk a közelgő, hamarosan kezdődő szentévben. […] Szeretteim, miközben az imának szentelt évvel készülünk a szentévre, emeljük szívünket Krisztushoz, hogy reménydalnokok legyünk ebben a kétségbeeséstől szenvedő civilizációban. Tetteinkkel, szavainkkal, mindennapi döntéseinkkel, a szépség és a kedvesség magjainak türelmes vetésével, bárhol legyünk is,
Magában a bullában[4] pedig ezt olvassuk:
Segítsen abban, hogy mind az Egyházban, mind a társadalomban, a személyes kapcsolatokban, a nemzetközi kapcsolatokban, a személy méltóságának előmozdításában és a teremtett világ tiszteletében megtaláljuk a szükséges bizalmat. A hívő tanúságtétel váljon a valódi remény kovászává, az új ég és az új föld (vö. 2Pt 3,13) meghirdetésévé a világban, ahol igazságban és egyetértésben élhetnek együtt a népek, amelyek az Úr ígéretének beteljesülése felé törekednek. Mostantól engedjük, hogy vonzzon minket a remény, és hogy általunk átragadjon mindazokra, akik vágynak rá. Életünk mondja el nekik: »Remélj az Úrban, légy erős, bátor legyen szíved, és bízzál az Úrban!« (Zsolt 27,14). A remény ereje töltse el jelenünket, bizalommal várva az Úr Jézus Krisztus újbóli eljövetelét, akié a dicséret és a dicsőség most és mindörökké!” (nr. 25).
Forrás: Keresztény Múzeum
Fotó: Mudrák Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
