Kastélylakók – Történetek a bősi idősek otthonából Köteles Szabolcs2024. 10. 24., cs – 13:08
Nem végállomás, hanem egy másik élet kezdete
Az idősotthonokra még a mai hatvanasok korosztálya is sokáig úgy tekintett, mint az élet végállomására, ahová csak az kerülhet, akiről a családtagjai nem akarnak gondoskodni. Ők még erőn felül is otthon ápolták, gondozták a szüleiket, de azóta sokat változott a világ, a gyermekeik generációja már aligha engedheti meg magának, hogy hónapokra kimaradjon a munkahelyéről. Szerencsére a felfogás is változott, az önellátásra már képtelen idős emberek is belátják, hogy ha beköltöznek egy szociális otthonba, nyugodtabbak lesznek a hétköznapjaik. Pár hét múltán pedig azt is megtapasztalják, hogy ez nem végállomás, sokkal inkább egy új élet kezdete…
A bősi kastélyban járunk, ahol nyolcvan idős ember talált magának új, biztonságos otthont. A covid kétéves időszaka alatt ötvenkettőre csökkent a lakók létszáma, mert voltak, akiket hazavittek a hozzátartozóik, azonban sem helyettük, sem az időközben elhunytak helyett nem lehetett újakat felvenni. „A járvány – szerencsére – nem tizedelt meg bennünket, de nagyon nehéz időszak volt: két hétig mi, alkalmazottak is karanténban voltunk. A végén hálát adtam a Jóistennek, hogy minden kollégát, aki ezt a szolgálatot vállalta, haza tudtam vinni a családjához. Most jutottunk el oda, hogy a járvány után újra feltöltöttük a létszámot nyolcvankettőre, és ezen felül megint várólistára kerülnek a jelentkezők” – ismerteti az intézmény igazgatója, Horváth Róbert, aki szerint nagy talány, melyik járvány, betegség vagy hőmérsékleti változás milyen hatással lesz az idősekre. „A covid alatt olyan elővigyázatosak és fegyelmezettek voltak a lakóink, hogy csak ketten hunytak el a fertőzés következtében. A nyári hőségekben is nagyon vigyázunk arra, hogy bent tartózkodjanak a hűs falak között, eleget igyanak, érdekes módon idén tavasszal volt több elhalálozás. Talán minél nagyobb a vészhelyzet, annál jobban aktivizálódnak a belső erőtartalékok is” – véli.
Igazat kell mondani
Természetesen az sem mellékes, hogy az otthonban szakavatott személyzet vigyáz a lakók testi-lelki épségére. „Sokan közülük egyedül laktak, a gyerekeik több tíz vagy több száz kilométer távolságban élnek. Folyton telefonáltak a szülőknek, kamerákat szereltek fel, hogy lássák, nincs-e baj. Ha az idős hozzátartozó nem vette fel a telefont, vagy a képernyőn azt látták, hogy leesett, már hívták is a mentőt, beültek az autóba, és száguldottak hozzá. Ez akkora stresszel, annyi aggodalommal jár mind a szülő, mind a gyerek számára, hogy ezerszer jobb megoldás az intézményes ellátás. Olyan lakónk is van, aki két napig feküdt otthon combnyaktöréssel, a helyi boltosok figyeltek fel arra, hogy nem ment kifliért. Most itt él, és jól van. De arra is akad példa, hogy egy idős embert a kórházból hordágyon hoztak ide, itt pedig úgy felépült, hogy néhány hónap múltán a saját lábán ment haza” – közli Horváth Róbert.
A legfontosabb az, hogy az idősotthonba mindenki úgy kerüljön, hogy ő maga akarja, vagy legalább tudomásul veszi a helyzetet. A legrosszabb megoldás az, amikor a hozzátartozók félrevezetik az időset: azt állítják neki, rehabilitációs intézménybe viszik, és ha jobban lesz, hazamehet, vagy csak addig költöztetik ide, amíg kifestetik a házát, berendeznek számára egy szobát. „Mindig elmondom a családtagoknak, hogy ne ámítsák az öreget, és nyomást se gyakoroljanak rá – folytatja. – Időnként említsék meg, hogy van ilyen lehetőség, neki is jobb lenne olyan helyen, ahol gondoskodnak róla. Az a tapasztalatom, hogy a legtöbben néhány hónapon belül belátják, hogy már nem képesek ellátni magukat. Még aki úgy jön be, hogy megpróbálja, és néhány héten belül dönt, az is mindig itt marad, mert a kényelem, a törődés és az, hogy társaságban, emberek között van, felülírja az otthon utáni vágyakozást. Persze, az is fontos, hogy gyakran látogassák, ha lehet, időnként hazavigyék. Szerencsére ezzel nincs gond, csak azokat nem látogatja senki, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vagy hajléktalanok voltak, és az önkormányzat gondoskodott az elhelyezésükről. De ők is nagyon szépen tudnak alkalmazkodni a közösségi léthez, ha felkaroljuk őket. Volt egy lakónk, aki szintén nehezen szánta rá magát a beköltözésre, de a gyerekei ráhagyták, és néhány hét után azt mondta nekem, kibabrál velük, bizony már nem megy haza, mert itt mindene megvan. Rendszeresen hazavitték hétvégére, ilyenkor összesereglettek nála a szomszédok, nagyobb társasági életet élt, mint amíg otthon volt, itt meg napokig az élményeiről mesélt.”
A versíró Ilonka néni
A bősi idősotthon lakóinak nagy része nyolcvan év körüli, de van közöttük hatvanöt éves is. Az alsó bekerülési korhatár hatvankét év, de feltétel, hogy a kérvényezőnek a mindennapi életben már szüksége legyen másnak a segítségére. Aki ezt belátja, az azt is képes felismerni, hogy a támaszon túl sok örömteli pillanatot is kap, segítő kezekbe kapaszkodhat, új barátokat szerezhet. Sőt, olykor még szerelmek is szövődnek az idős lakók között. „Ez az élet rendje és megszépítője is, minden korban fontos a lelki, szellemi társ. Megható és humoros történeteknek is tanúi vagyunk olykor, mert az biztos, hogy a szerelem kortalan, és nem ismer akadályokat” – teszi hozzá mosolyogva Horváth Róbert, miközben már a lakók szobái felé tartunk.
Az első, akit meglátogatunk, a marcelházi származású, hetvenhat éves Czibor Ilonka néni. Évtizedekig a községi hivatal anyakönyvvezetője volt, mindenkit ismert, és őt is mindenki ismerte a faluban. „Három éve költöztem ide, miután eltörött a hátgerincem. A lányom nem tudott volna gondozni, mert súlyos agyműtét előtt állt, elfogadtam, hogy nincs más megoldás ‒ avat be Ilonka néni. ‒ Amikor eljöttem Marcelházáról, kicsit fájt, de megértettem, hogy nem maradhatok. Olyan rossz a világ, hogy ilyen magatehetetlen, idős ember ‒ mint én ‒ könnyen válik csalók, tolvajok áldozatává, és azt is be kellett látnom, mire van még erőm, és mit várhatok el a hozzátartozóimtól. Járni azóta sem tudok, de ha felülök, az már jó, mert tudok olvasni, verseket írni. Magyarul, pedig anyukám szlovák asszony volt ‒ Besztercebányáról jött férjhez Marcelházára ‒, és én is szlovák iskolába jártam, de a községházán megtanultam magyarul írni, olvasni. Itt, az otthonban az igazgató úr figyelt fel rá, hogy verseket írok, elvitte a városházára, azóta rendszeresen megjelennek a költeményeim a helység honlapján és a Csallóközben. Ünnepek idején mindig verssel köszöntöm a lakótársakat is. A lányom és az unokáim rendszeresen látogatnak, mástól nem kívánom. Nem is akarom, hogy akik régen ismertek, most ilyen elesett állapotban lássanak. Otthon sem voltam azóta, de nem is vágyom már haza, ez az otthonom.”
Gróf Klári néni nyolcvanegy éves, régi Vasárnap-olvasó, főleg az egészségügyi kérdésekkel foglalkozó cikkeket követi figyelemmel. Tősgyökeres bősi, egy hónapja került az otthonba, amikor csípőtörést szenvedett. „Az egyik lányom velem lakik egy házban, de három műszakban dolgozik, nem tudott volna ellátni. Most már segítséggel felülök, és bízom abban, hogy járni is fogok, de nem ragaszkodom ahhoz, hogy még visszamenjek az otthonomba. Ebben a korban és állapotban már be kell látni, mit bírunk. Elfogadom azt is, ha itt maradok, mert mindent megkapok. A koszt nagyon megfelelő, meg tudom ítélni, mert tizenhat évig voltam szakácsnő a vízi erőmű konyháján. A szobatársnőkkel is jóban vagyunk, sokat beszélgetünk, felidézzük a múltat. A jelen ez, és csak azt tudom mondani, jól jártunk” ‒ jegyzi meg Klári néni.
Biciklin Dubajban
A foglalkoztatószoba felé vesszük az irányt, ahol naponta reggel kilenctől déli tizenkét óráig kézimunkázhatnak – kifestenek, puzzle-t raknak ki, gyöngyöt és gombot fűznek, hajtogatnak, színes játékokkal játszanak – a lakók (leginkább a demencia különböző fokozatával élők). Amint megtudjuk, a férfiakat jobban érdeklik a kézműves-foglalkozások, főleg a kifestés köti le őket. „Az egyik bácsi addig nem volt hajlandó kifesteni a légyölő galócát, amíg nem néztem meg neki az internetes keresőben, milyen színű a kalapjának az alja. Énekelni különösen szeretnek, a régi magyar táncdalokat mind fejből fújják” – meséli Pekár Marika szociális munkás.
A rehabilitációs helyiségben az otthon legújabb szerzeménye, egy emelő-mozgató szerkezet fogad. Segítségével az immobilis betegek izmait fejlesztik, mozgásukat javítják, és ezáltal a bélműködésüket is serkentik, sőt még szórakoztatják is őket: hiszen ahogy hajtják a pedált, a géphez csatolható monitoron játékokat játszhatnak, városnéző videókat nézhetnek. Az egyik idős hölgy meg is jegyzi, hogy el fogja újságolni a lányának, ő is járt biciklin Dubajban. „Egy idős embernek az a legrosszabb, ha nem tud mit kezdeni az idejével, mert akkor nosztalgiázik, búslakodik. Mi lefoglaljuk őket: foglalkozással, játékkal, fejlesztéssel, de még kártyacsatákkal is. Van, hogy én is beszállok – mondja Horváth Róbert. – A lényeg, hogy ne egyedül üljenek a szobákon, mindig történjen velük valami. Az elfoglalt ember boldog ember, ennyire egyszerű a dolog.”
Itt van kihez szólnom
Ezt vallja Kiss István is, aki fél éve az intézmény lakója. Öt éve megözvegyült, idén diabétesz miatt amputálták a jobb lábát. Belátta, hogy egyedül nehéz lett volna az élet. „Nem akartam a gyerekeim terhére lenni, mert még dolgoznak. Megbeszéltük, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Most már kezdek járni a protézissel, ez nagyon sokat jelent. A váltást könnyen megszoktam, mert ahol van társaság, ott én rögtön otthon érzem magam. A gyerekeim és az unokáim látogatnak, kell még valami más?” – kérdezi.
Kiss úr hozzáteszi, hogy itt már mindenki barát, mert öregségére olyan az ember, mint az óvodás, elég, ha van egy közös téma. Az egyik lakótársával társalgásaik kedvenc tárgya a disznóölés. „Harmincnégy évig a dióspatonyi szövetkezetben dolgoztam, teheneket etettem, otthon is hizlaltunk disznót. Most órákig tudunk arról beszélgetni, hogyan készítettük a hurkát, kolbászt, disznósajtot. Gondolatban leszelünk egy darab szalonnát, bekapunk egy kis töpörtyűt hagymával. Olyanokat nyelünk, hallja! Nagyon elégedett vagyok, mert otthon már nem voltak ilyen beszélgetéseim. A magány volt a legrosszabb, és itt megszabadultam tőle.”
Kovács Laci bácsi másfél éve Tejfaluról költözött be a bősi otthonba, miután a jobb lábát üszkösödés miatt amputálták. Idén sajnos a bal lábát is amputálni kellett, a végtagok vérkeringési zavara által okozott elhalás következtében. Még csak hatvanöt éves, de elfogadta, hogy ha élni akar, akkor olyan helyre szükséges költöznie, ahol napi huszonnégy órában figyelnek rá. „Villanyszerelő voltam, keresett szakember – kezdi. – Tejfalun a szülői házat újítottam fel, onnan jöttem ide. Most a kisebbik fiam költözött oda a párjával. Megígérte, hogy elvisznek, nézzem meg, hogyan alakították át a házat. Szeretném látni, de tudom, hogy én már csak itt fogok élni. Ezt fejben kell rendbe rakni, amíg az embernek van annyi esze, hogy fel tudja mérni, mire képes. Belenyugodtam, hogy itt vagyok, és már látom a jót is, mert a magány nagyon rossz volt. Itt van kihez szólnom, és hozzám is szólnak.”
A bősi kastély már nem sokáig lesz idősotthon. Épül az új, modern intézmény egyágyas szobákkal, valahány helyiséghez fürdőszobával, légkondicionálással, modern rehabilitációs és foglalkoztatótermekkel. A körfolyosós kastély különleges hangulatát biztosan sokan sajnálni fogják, de a hétköznapok élhetősége mindent felülír. Ennél pedig nincs fontosabb.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
