Maros Diána: Sanyi Köteles Szabolcs2024. 10. 24., cs – 09:55
Este hét óra. Ajna lányom hazafelé indul a kóruspróbáról. Az iskola bejárata előtt egy férfi fekszik a járdán. Rögtön látszik rajta, hogy hajléktalan. Ajna odalép hozzá, kérdezi, tud-e segíteni. Megpróbálja felállítani, nem könnyű, a test ingadozik, egész súlyával ránehezedik. Végül sikerül. A férfi jajgat, majd sírva fakad. Mi a baj, fáj valamije? kérdi a lányom. A férfi felhúzza a ruhaujját, alkarján egy hatalmas, gyulladt, gennyes seb tátong. Ezzel azonnal kórházba kell mennie, mentőt hívok! – mondja Ajna határozottan. Addig jöjjön, leülünk itt a közeli parkban.
Nem olyan egyszerű odajutni, a férfi dülöngél, már eléggé felöntött a garatra. Az utcán sok a járókelő, de senki nem lép oda segíteni. Hagyják, hogy a fiatal, vékony lány egyedül erőlködjön.
Végre leülnek egy padra. Ajna hívja a mentőket. Csak a szlovákiai hívószám jut eszébe, a magyarországi nem, ezért a 112-t tárcsázza, az mindenhol ugyanolyan. Egyébként introvertált, utál telefonálni. Ebben rám ütött. Most mégis habozás nélkül cselekszik. Elmondja a diszpécsernek a helyzetet, az átkapcsolja a mentősökhöz, ahol még egyszer el kell mondania ugyanazt. Küldünk segítséget, ígéri a hang a telefonban.
Ajna megkönnyebbül. Most már csak az a fontos, hogy addig itt tartsa a férfit. Arra jön egy párocska. Fiatalnak tűnnek, de elhasználódott az arcuk. Nahát, a Sanyi! – kiált fel a nő. Hát téged is látni? Mit üldögélsz itt, bazmeg, teszi hozzá a férfi, gyere velünk! Nem mehet, beteg, szól közbe Ajna. Sanyi felfedi sebes karját. Jaj, hát ez semmiség, legyint a férfi. Sanyi fel akar állni, hogy velük menjen. Hagyják már békén szegényt, a mentőt várom vele, kórházba kell mennie, száll szembe velük Ajna.
Szerencsére nem ragaszkodnak annyira Sanyihoz, legyintenek, és továbbmennek. Sanyi nyöszörög, nagyon fáj a keze. Nyugodjon meg, most már hamarosan jön a segítség! A kórházban meggyógyítják! – biztatja Ajna.
Ülnek, ülnek, már eltelt húsz perc, de a mentő sehol. Sanyin egyszer csak nyugtalanság vesz erőt. Én nem mehetek kórházba! – kiált fel kétségbeesetten. Engem ott megölnek! Voltam már ott, úgy bántak velem, mint egy kutyával! Nem megyek, nem megyek! Nem akarok meghalni!
Ajna próbálja meggyőzni. De hát ez az egyetlen esélye! Ha kint marad az utcán, biztosan meghal, el van fertőződve a sebe! Muszáj bemennünk!
Sanyi valamennyire megnyugszik. Újabb tíz perc telik el.
Sanyi felkászálódik a padról. Döntöttem! Nem megyek kórházba! Nem engedem, hogy megöljenek! Ajna hiába kérleli.
Csöng a telefonom. A metróban vagyok éppen, Cilikét viszem haza táncóráról. Zúg a szerelvény, rosszul hallok. Csak annyit érzékelek, hogy Ajna zokog a telefonba. Beindulnak az anyai reflexeim, pánikba esem. Biztosan bántotta valaki! Kiabálni kezdek, kérem, mondja el normálisan, mi történt vele, hol van. Alig bír beszélni a sírástól. Sanyi kihasználja, hogy Ajna a telefonnal van elfoglalva, és lelép. Dülöngélő léptekkel indul a Blaha Lujza tér felé.
Anya, elment! – zokogja Ajna a telefonba. Nem bírtam visszatartani! Anya, meg fog halni, érted? Meg fog halni, ha nem megy kórházba! Nem tudtam rajta segíteni! És most mit csináljak a mentősökkel? Várjam meg őket, és közöljem, hogy a páciens elszökött?
Megbeszéljük, hogy lemondja a mentőt, elmagyarázza nekik a helyzetet, aztán szépen hazajön. Mindent megtettél, ami tőled telt, vigasztalom.
Majdnem egy időben érünk haza. Ajna elmeséli az egész sztorit. Még mindig fel van dúlva. Beteszi a pulóverét a mosógépbe, nagyon büdös lett, mondja. Semmi baj, kimossuk, felelem.
Még napokig ez jár a fejemben. Őszintén bevallom, nem biztos, hogy én oda mertem volna menni a hajléktalanhoz. Főleg, ha tizenhét éves, törékeny lány lennék. Ajna azonban már elég tapasztalt e téren, mivel tagja egy hajléktalanokat látogató közösségnek. Péntek esténként összegyűlnek, szendvicseket kennek, teát főznek, majd kis csoportokban bejárják az aluljárókat, elbeszélgetnek az ott élőkkel, enni-inni adnak nekik, meleg ruhát visznek. Szinte mind középiskolás fiatalok.
Hazatérve mindig elmeséli, hol jártak éppen, kikkel beszélgettek, milyen élettörténeteket hallottak. Nekem meg megmelegszik a szívem, ahogy hallgatom, milyen szeretettel, mennyire előítéletek nélkül beszél ezekről az emberekről.
Egy kis remény ebben a reménytelen világban.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
