„Istennek hála, teljesítettem kötelességemet” – mormolta Horatio Nelson altengernagy a trafalgari csata angol zászlóshajója, a Victory hajófenekén utolsó mondatainak egyikét. Két dologban ekkor már biztos lehetett: az angol flotta megsemmisítő vereséget mért a francia-spanyol hajóhadra, ő pedig perceken belül meg fog halni. A 19. század legnagyobb tengeri csatájának hőse, az angolszász tengeri hegemónia megalapozója 1805. október 21-én délután fél ötkor nyugodt lélekkel távozott az élők sorából. A csata után nyilvánvalóvá vált: Napóleon kénytelen végleg feladni az Anglia elleni invázió tervét.
A Victory őrszemei október 21-én hajnalban a Spanyolország délnyugati csücskénél található Trafalgar-fok közelében pillantották meg a Pierre-Charles Villeneuve vezette egyesített flottát. Nelson meglepetésre nem a francia hajóhaddal párhuzamosan állította fel csapatait, hanem oldalsó irányból, merőlegesen támadta meg a túlerőben lévő ellenfelet.
A taktikai doktrína ugyanis ebben az időben azt írta elő, hogy a hajók az ellenséges hajókkal párhuzamosan sorakozzanak fel, s majd az össztűz eldönti, melyikük az erősebb.
Nelson a taktikai elképzeléseit már korábban egyeztette parancsnokaival, ebben szakított az addigi gyakorlattal és elhatározta, hogy nem a szokásos párhuzamos hadrendet alkalmazza a csatában: oldalsó irányból – derékszögben – támadva akarta megtörni az ellenséges harcrendet, ezzel kényszerítve ki a közelharcot.
A terv több szempontból is igen kockázatos volt: a francia és spanyol hajók teljes oldalsortüzet zúdíthattak az angol hajókra anélkül, hogy ők azt viszonozhatták volna, másrészt a támadás sikeréhez elengedhetetlenül szükséges volt a hátszél. A nelsoni taktika, amelyet az utókor Nelson Touch-nak nevezett el, az újdonság erejével hatott.
Horatio Nelson altengernagy (Lemuel Francis Abbott festménye)
A kockázatos terv bevált. A gyenge spanyol-francia tüzérségi teljesítménynek köszönhetően az angolok viszonylag csekély veszteségekkel átvészelték a csata kezdeti szakaszát, annak ellenére, hogy hátszelük alig akadt, így közel öt óráig tartott, mire megközelítették az ellenfelet.
Ráadásul a két oszlopba rendezett hajóik pozíciója nem tette lehetővé, hogy ágyúikkal komoly kárt tegyenek az ellenségben. A felvonulást azonban megúszták a britek, majd sikerült beékelődniük a spanyol-francia had hajói közé, három részre szakítva annak csatarendjét. Az angol hajók ezután szétzilálták, majd pusztító ágyútűzzel megsemmisítették az egyesített hajóhadat.
A tűzerőt tekintve a trafalgari ütközet maga volt a pokol. Nelson zászlóshajóján, a Victoryn több mint száz ágyút helyeztek el. A 27 hajóból álló brit flotta összesen 2148 ágyúval rendelkezett, míg a francia-spanyol egyesített flotta 33 hajóján több mint 2600 üteg halálos fegyver állt rendelkezésre. A Victory egy olyan tarackkal is fel volt szerelve, amely egy lövésre 500 muskétagolyót lőtt ki az ellenfélre.
A mindkét fél által alkalmazott láncos golyók is nagy pusztítást végeztek. Ezek a lövedékek általában kettő vagy több vasgolyóból álltak, amelyeket lánccal kötöttek egymáshoz. A láncos golyókkal nagyobb esély volt eltalálni vagy tönkretenni az ellenséges hajó árbocát, de egy ilyen, összevissza pörgő lövedék súlyos pusztítást tudott véghezvinni a tengerészek között is. A közel ötezer ágyú tűzereje több mint tízszerese volt az 1815-ben Waterloonál egymásnak feszülő két haderő tüzérségének.
A Nelsont halálosan megsebesítő golyót a Redoutable nevű hajó tatárbocának kosarából lőtte ki egy mesterlövész. A Redoutable kapitánya igen eltökélt volt, hogy levadássza Nelsont, hiszen hajóját már a csata kezdeti szakaszában Nelsoné mellé navigálta.
Maga Nelson nem akarta eltitkolni rangfokozatát; a francia hajó fedélzetéről viszonylag könnyen fel lehetett ismerni, hiszen zubbonyán hordta kitüntetéseit. Az admirálist eltalálni egy korabeli muskétával azonban így sem volt könnyű. A puskákba helyezett golyók ugyanis nem voltak tökéletesen kerekek, így amikor elhagyták a fegyver csövét, röppályájuk némileg kiszámíthatatlan volt.
A megörökített pillanat, amikor Nelsont halálos lövés érte (Denish Dighton festménye, 1825 körül)
A hajók hánykolódtak, így a 15 méter magasan lévő árbockosárból nem volt egyszerű a célzás, amelyet a tűzfegyverek füstje is nehezített. A lövés ennek ellenére talált, az admirális gerince eltört, tüdeje pedig szétroncsolódott. A szenvedő Nelson arcát letakarták és úgy vitték le a hajó mélyébe, nehogy az emberei felismerjék és pánikba essenek. Az admirális a halála előtt még három órán át szenvedett, miközben a csata folytatódott.
A franciák zászlóshajóját, a Bucentaure-t az ellenség a felismerhetetlenségig szétlőtte. A britek diadalához ágyúik gyorsabb használata, tűzgyorsaságuk hatékonysága miatt kétség sem férhetett. Angol részről 458-an vesztek oda a csatában, 1208-an pedig megsebesültek. Francia-spanyol oldalon 4395 halottat és 2541 sebesültet jegyeztek fel az ütközet után. A szigetországiak egy hajót sem vesztettek.
A nagy győzelem és Nelson halálának híre csupán a csata után 16 nappal érte el a brit admiralitást. Nelson állami temetést kapott, maradványai a londoni Szent Pál-székesegyházban nyugszanak hatalmas síremlék alatt. A muskétagolyót, amely megölte őt, megőrizték az utókornak. Sokáig Viktória királynő tulajdonában volt, ma a windsori kastélyban őrzik. Az admirális utolsó akaratát, amelyben arra kérte a kormányt, gondoskodjék társáról, Lady Hamiltonról és lányáról, nem teljesítették.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
