Hegyi Zsuzsa: Nehéz döntés után Köteles Szabolcs2024. 10. 17., cs – 10:46
Akkor már napokig nem aludtam miatta. Hogy most akkor elválunk. Eldöntöttem. Pedig már hozzám nőtt.
Az életem része volt harminc évig. Majdnem egyidős a fiaimmal. A szusszanását, a prüsszögését, a traktori bömbölését is úgy, de úgy megszoktam. Évek óta nem teljesítette „házastársi” kötelességét, évek óta alkalmazkodtam hozzá, meglöktem, ha hangosan morgott, meg is taszítottam néha, hogy bezárja a száját, de szerettem, szerettem, hiszen hosszú ideje együtt öregedtünk. Elrejtette a felhalmozott kenyeret, nehogy éhen haljunk, el az akciósan vett húst, zöldséget, jó mélyre bespájzolta, nem is tudtam soha, mit dugdos, rejtve és jegesen tartotta a kincseket, csak amikor már egyre gyakrabban kellett beavatkoznom az öregségi tehetetlensége miatt, akkor derült ki, hogy már maga alá is engedi a felesleges vizet. Itt az idő, drágám, lecseréllek. Nehezen engedte magát levinni, szűkek voltak neki az ajtók, a lépcsőkön is nyöszörgött eleget, megsimogattam, ahogy vitte le a két férfi. Az újat felhozva megjegyezte az egyik: ez már nem fog magának harminc évet szolgálni, nem arra vannak ezek gyártva. Barátkozom új társammal. Sokkal véznább, sokkal kisebb a dugdosásra alkalmas bugyra, de legalább nem fogok hisztizni a „legyen bőven, nehogy már éhezzünk, jó lesz a tartalék” kényszerességek miatt, reménykedem. A régi hűtőmágneseket meg beraktam egy zacskóba, egyelőre ne zavarják a megszokásban, ne rontsák el a fehérségét.
***
Sétálgatok, megelőz egy jól öltözött, bódító parfümillatot árasztó fiatalember, pizzát harapdál, majd egy könnyed mozdulattal elejti a jókora zsíros papírt, ami épp az orrom előtt ér földet. Én meg valahogy csak lehajolok, fáj nagyon a napokban a derekam, felszedem, bedobom a fél lépésnyire lévő kukába, s közben a minapi videóra gondolok, amiben Pogány Judit, az egyik legnagyobb magyar színésznő olyasmit mond, hogy ő igazságot oszt, ha egy büdös bunkó tahóval találkozik. Igen, rá kellett volna szólnom legalább, gondoltam magamban, de még úgy jártam volna, mint az a bácsi, aki két mankóra támaszkodva volt kénytelen a sárban caplatni – ahogy esős időben az összes lakó –, mert a járdán már nem jutott neki hely, s csak annyit mondott: ide nem parkolhat, kérem. Erre a tagbaszakadt illető, akinek akkora autója van, hogy lakni lehetne benne, s állandóan a járdára parkol, csak úgy hetykén: oda állok, ahová akarok, öreg. Tény és való, őt még soha nem fotózták le, nem büntették meg a városi rendőrök. Érdekes.
***
El vannak ezek kényeztetve, fütyülnek ezek már az egerekre, nem is tudnának tán egerészni, gondolom, de azért csak dobok nekik valami finomat. A fekete, sánta macska, hogy csak neki jusson az apró csirkecsontból, jól fejbe rúgja a kicsi szürkét. Milyen önző vagy, te buta, morcogok félhangosan, a napokban meg látom ám, hogy ez a verekedős macska már nem tud sántítani, a beteg lábát feltartva csak három lábbal ugrál előre. Hmm. Vagy találkozott egy erősebb társával, vagy egy kutya rúgta meg, romlott az állapota. Azért csak drukkolok neki, gyógyuljon meg, na.
***
Új hűtőmmel ismerekedem, s hirtelen a közelében lévő rongyszőnyegre esik a tekintetem. Lám, ez is már csak egy utolsó darabkája a soknak, amiket valaha kinőtt, elkoptatott, agyonmosott ruhákból szőtt nekem egy Alsókubinban élő idős szlovák néni. Küldtem neki zsákszámra a feleslegessé vált ruhákat, ő meg vissza a gyönyörűen megszőtt, feltekert rongyszőnyeget. A postaköltség akkoriban csak fillérekre rúgott. Ám a lényeg, hogy a szőnyegek minden darabkájában felismertünk egy-egy pulcsit, szoknyát, nadrágot, gyerekeim kinőtt ruháit. Csoda volt. Elkoptak lassan, elrongyolódtak, eltűntek az életünkből. Hát, tőled is hamarosan meg kell válnom, mondom a már csupa rojtos darabkának, pedig a fél életem hűséges tanúja voltál. Picit még örülj velem ennek az új családtagnak, mosolygok rá.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 8-i számában jelent meg.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
