Legyen szó családját óvni próbáló apáról, űzött vademberről vagy a felelősséget hírből sem ismerő kalandorról, Jeff Nichols amerikai függetlenfilmes rendező alkotásaiban jórészt szűkebb pátriájának, az arkansasi „mély dél” világának kallódó férfihőseit örökíti meg.
Benny (Austin Butler), miután egy bárban találkozik Kathyvel (Jodie Comer), a lány háza elé hajt motorjával, s egyszerűen megáll a bejárattal szemben. Letámasztja a gépet, nekidől, és vár. Éjjelen-nappalon át, ami némi riadalmat okoz a szomszédok körében, s hamarosan Kathy addigi párja is csomagolni kezd. Nincs ennél nagyobb macsóság: ugrásra kész nyugalmas vadként egyszerűen kivárni, amíg enyém lesz a préda. Annál tanulságosabb, hogyan alakul kettejük későbbi sorsa az idén nyáron bemutatott Motorosok (The Bikeriders) cselekménye során. A Chicagói Vandálok nevű motorosbanda történetét ugyanis Kathy mondja el egy visszaemlékezés keretében, Nichols tehát határozottan női szemszögből közelít a hatvanas évek Amerikájának egyik legnagyobb (és leghírhedtebb) hatású szubkultúrájához. A filmhez Danny Lyon ötven évvel ezelőtt készült fotóalbuma adta a kiindulópontot, s ez utóbbit érdemes szó szerint vennünk: Nichols egyes fotóbeállításokat szinte teljes hűséggel „mozgóképesít”. Ám maga a történet közel sem olyan dicsőséges, mint amilyennek a motoros mozgalom vélt eszményei alapján várnánk. Nem is csoda: alkotónkat az egykori nimbusz felmelegítése helyett a macsóságával – illetve hagyományos férfiszerep-felfogásával – küzdő férfi figurája érdekli.
Így volt ez már debütáló filmjében, a 2007-es Fegyverek és emberekben (Shotgun Stories) is, ahol két fiú feszül egymásnak apjuk halála után, s hiába a józan ész egyre halkuló szava, az ősi – többnyire immár az ösztönökben rögzült – indulatok végül erőszakba torkollnak. A rendező szülőföldjén, minimál-költségvetésből forgatott mozi már megelőlegezi Nichols másik fontos témáját, a család és a szeretetkötelékek kérdését is.
Mi a szerepe a férfinak a családon belül a mai, posztmodern társadalomban? Képes-e feltételek nélküli apa, férj és kenyérkereső lenni? Ezekkel a dilemmákkal birkózik Curtis (Michael Shannon), aki képtelen eldönteni, hogy apokaliptikus rémlátomásai valódiak-e vagy képzeletének szüleményei. Bárhogyan áll is a dolog, feleségét és kislányát mindenképpen meg kell védenie – talán épp önmagától. A Take Shelter (2011) című filmdráma legizgalmasabb vonása, hogy a rejtélyes víziók valóságtartalmát sokáig a néző sem tudja megítélni, ám rendezőnket nem is ez érdekli igazából, hanem mindezek hatása a főszereplő családra. Lehet, hogy igaz a közelgő vég, s lehet, hogy a férj őrült meg – mindkettő elemi veszélyt jelent az anyára és lányára, miközben mindketten ugyanúgy szeretnék szeretni családjuk fejét, mint annak előtte. Michael Shannon a filmben nyújtott érzékeny alakításával a hollywoodi belépő mellett azt is kiérdemelte, hogy a rendező kabalaszínészévé váljon, és szinte állandó alkotótársa legyen.
Hasonló témát feszeget Nichols öt évvel későbbi filmjében is, ahol természeti katasztrófa (vagy annak rémképe) helyett a társadalmi közeg lehetetlenít el egy házasságot: a Loving (2016) egy fehér férfi (Joel Edgerton) és egy fekete nő (Ruth Negga) szerelmét meséli el, akiket tiltott vegyes házasságukért letartóztattak a hatvanas évek Virginiájában. Az ezután kezdődő hosszas jogi procedúra hiába bizonyul végül úttörőnek (hiszen a legfelsőbb bíróság kimondja a tiltó törvény érvénytelenségét), az események alaposan megpróbálják a pár kapcsolatát. A melodramatikus hangütésű film boldog véget ér ugyan, ám a nézőben kérdőjelek maradnak: révbe ér-e a házaspár, miután minden felfordult körülötte? El lehet-e viselni, ha az ember legintimebb, legszemélyesebb ügye közüggyé válik? Lehet, hogy jobb volna elrejtőzni a világ elől.
A Mud (2012) űzött, koszos főszereplője (Matthew McConaughey) éppen ezt teszi a „mély dél” titokzatos torkolatvilágában. A férfiról nem tudjuk, kicsoda, miért hajszolt a tekintete, s azt sem, hogy ki üldözi (ha egyáltalán). A túlélésre alig maradt reménye, annak ellenére, hogy az ideiglenes otthonaként szolgáló, lebontásra ítélt csónakház környékét úgy ismeri, mint a saját tenyerét. Egy kíváncsi fiú (Tye Sheridan) téved a területére, és ez lesz a hősünk veszte – vagy éppen a megváltása. Sajátos apa-fiú kapcsolat érlelődik a két fél között, s miközben a férfi üldözői végül tényleg felbukkannak, úgy tűnik, régi szerelmének (Reese Witherspoon) szívét is újra elnyerheti. A játszma többszörösen merész, a tétek magasak, és egyáltalán nem biztos, hogy a végső leszámolás főszereplőnknek kedvez.
Biztosan áldozatot hoz az Éjféli látomás (Midnight Special, 2016) apája is (Michael Shannon), aki különleges képességekkel megáldott fiát (Jaeden Martell) menekíti egész Amerikán át, miközben egy különös szekta, a kormányügynökség és a hadsereg is a nyomába szegődik. A szuperhős-tematikára, science-fiction műfaji jegyekre és egy road movie sajátosságaira felhúzott cselekmény két rejtélyt őrizget, de csak az egyiket fejti meg: a fiú szuperképessége szinte érdektelen marad, sokkal izgalmasabb szótlan, mégis gondos apjával való kapcsolata.
Épp ennyire kibogozhatatlan Kathy és Benny szerelme Nichols idei filmjében: nem értjük, mit láthattak meg egymásban, hogyan működhet a kapcsolatuk a mindennapokban, s azt sem, miért ragaszkodnak egymáshoz akkor is, amikor már rég nyilvánvaló, hogy nem egymásnak valók. A megállapodásra – otthon- és családalapításra – való képtelenség hangsúlyos témája a Motorosoknak: Benny egyszerűen elmenekül még a lehetőség elől is, Johnny, a motorosbanda vezetője (Tom Hardy) pedig egy már megteremtett idillt hagy ott, hogy úton járó legyen. Különös kettősség ez: mindketten eljátsszák a macsót, de a hobólét valódi következményeit nem vállalják fel. Közben pedig folyik az alkohol, harsan a röhögés, összetörik néhány orr és bárpult… A banda éppen a róluk szóló legrosszabb sztereotípiákat teljesíti be, s tagjai eközben folyton azt hangoztatják, hogy ők jóravaló, rendes emberek, csak éppen nem kérnek a kispolgári társadalom képmutatásából.
Minél többet gondolkodunk Nichols szokatlan szabású filmjén, annál keserűbb következtetésekre jutunk: a szemünk előtt hullik szét egy közösség, amiről még azt is nehezen lehet megállapítani, hogy milyen értékek tartották össze. Hogy volt-e idilli kezdet. Hiába a menő kortárs zenék, a fölényes dumák, a Motorosok főszereplői többnyire üres szájhősök maradnak. Aki pedig szótlan, az csendben lép le – pont akkor, amikor felelősséget kellene vállalni valamiért. Ez finoman szólva nem idealizált kép az ötvenes-hatvanas évek motoros ellenkultúrájáról, amelynek nagyszerűségét még Marlon Brando (A vad, 1953), majd később Peter Fonda és Dennis Hopper (Szelíd motorosok, 1969) hirdették.
A látványosan előtérbe tolt szerelmi szál ellenére a Motorosok végső soron mégis Johnny története, aki a banda alapítójaként és első vezetőjeként egyre nagyobb kétségbeeséssel figyeli, ahogy az irányítás kicsúszik a kezéből. Az ártatlannak induló közös piknikezésekből mind durvább bulik lesznek, a balhékultusz egyre terjed a banda körül, s az új tagok belépését immár ez motiválja. Johnny tévedése, hogy olyasvalamiben hitt, ami időközben lassan széthullott – vagy már a kezdet kezdetén sem volt meg. Jeff Nichols filmjei tulajdonképpen hitpróbákról szólnak: olyan meggyőződések súlyos kihívásairól, amelyekre egy életet szokás feltenni. És remegve szorítani, hogy sikerül-e.
Jeff Nichols: Motorosok /The Bikeriders/, Focus Features–Regency, 116 perc, 2023.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
