Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Azt írta Pál apostol: »A szeretet nem múlik el«,
és ezt szerintem nem hétköznapi értelemben gondolta,
hanem úgy, hogy a szeretet mint anyag fölötti fluidum összegyűlik,
és megváltoztatja majd a világot. Ha lesz bennünk elég szeretet.”
(Lázár Ervin: Napló, 2003. júl. 12., szombat)
Emlékverset, verses hódolatot gyakran írnak költőink a megidézett alkotó modorában. Gondoljunk például Kovács András Ferenc Babitsolására (mely természetesen Babits Balázsolásának forma- és eszmehű visszhangja). Vagy vegyük szemhatárunkra Lackfi János Lázár Ervint el(-nem-)búcsúztató, játékos remekét (in: Élő hal, Helikon Kiadó, 2011):
Örök
A Lázervin meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik.
Mégis télen lépte a leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.
A párbeszédes alaktan – a felnőtt és a gyermek nézőpontját és beszédmódját váltogató retorika – révén nemcsak az esztétikai hangnem: az eszméleti minőség is ingadozik tréfa és gyász között. Ez az eredendő összetettség már a címmel kezdetét veszi: az Örök egyszerre jelent időtlenséget és örökséget, miközben a versvégi csattanót is előrevetíti (ha az olvasó elsőre ezt még nem sejtheti is).
A diskurzus kezdetben ember és könyv, élet és halál viszonyát érinti. Akaratlanságukban szép szójátékok („Lázervin”, „halasztás”, „gyümölcslépés”), a halál eufemikus megértése („télen lépte a leghosszabbat” – vö. Lázár Ervin 2006 decemberében hunyt el) és az ittasság gyöngéden humoros megjelenítése („És aki megissza, hosszabbat tud lépni? / Egy ideig igen. / És aztán? / Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni. / És ha keveset? / Akkor még ugrándozni is tud.”) szövi tovább a dialógust. Paradox módon kabarétréfák könnyedsége tájékoztat a mulandóság végérvényéről.
Bár prózai sorok adódnak össze költeménnyé, a szöveget – a tempóváltásoknak köszönhetően – zeneiség hatja át. A hiányos mondatok („Meg.”, „Ő.”, „Az is.” stb.) lakonizmusa és a cserfes faggatózás bája úgy kerekedik egésszé, hogy észre sem vesszük, s a kérdések időről időre következtetésnek („Akkor nem a könyvekben van a halasztás.”, „Mégis télen lépte a leghosszabbat.”, „Akkor inkább iszom rövidet.”) adják át helyüket; majd – fordulván a tudás kockája – magyarázat fogalmazódik meg („Gyümölcslé meg szóda.”, „Valamit meg kell beszélnem vele.”); mindez pedig kérésbe („Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.”) torkollik.
Végül a poentírozó zárlat – melyben az addigi kérdező éri be egyszavas válasszal – egyszerre megmosolyogtató és megrendítő: „És mit tegyek bele? / Öröklét.” A viccesen „automatikus tárgyesetnek” nevezett jelenség (vagyis eleve t-re végződő főneveink) formál itt poétikai jogot a kétértelműségre; az öröklé-t és az öröklét azonosalakúsága a Styx és a Léthe folyami világáig billenti képzeletünket. Végső soron pedig – nyelv és gondolkodás gyermeki tisztaságának jóvoltából – az ártatlanság metafizikájában teljesedik ki a mű, s a létezés e világi és túlnani dimenziója közt nyílik átjárás a szavak (a kicsinyek beszéde és a költészeti szólamodás) mindenre képes tehetségének köszönhetően.
„Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges”, mondja Jézus (Márk 10,27). Lackfi János bűbájos rekviemje óta hozzáfűzhetjük: az embereknél lehetetlen, de nem a gyermekembereknél.
Innen tekintve az Örök nemcsak Lázár Ervinnek állít szellemdús emléket, hanem a legkisebb olvasók társszerzői tehetsége előtt is tiszteleg.
Fotó: Lambert Attila
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. szeptember 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
