A Katolikus Társadalmi Napok (KATTÁRS) másnapján, szeptember 28-án, szombaton délben a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánián mutattak be szentmisét Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate Bizottságának elnökének főcelebrálásával.
A jeltolmács által is közvetített szentmise elején Székely János püspök szeretettel köszöntötte a szertartást vele együtt bemutató Erdő Péter bíboros, prímást, Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspököt, a paptestvéreket, a misén résztvevő szerzeteseket, a KATTÁRS-ra érkezett hívőket, majd külön a hallássérült testvéreket, valamint az Emmanuel Közösség kórusát, amely a liturgia zenei szolgálatát látta el.
Ti vagytok a világ világossága, a föld sója. Isten országa olyan, mint a kovász, amely átjárja az egész tésztát – emlékeztetett Jézus szavaira bevezető beszédében Székely János püspök, majd rámutatott: a KATTÁRS is arról szól, hogy miként tudja átjárni az evangélium a társadalmunkat, iskoláinkat, a kórházakat, a börtönöket. Arról, hogyan kell jelen lennünk a társadalom peremére szorult emberek között, hogy legalább az Egyházban átélhessék, hogy itthon vannak: a betegek, idősek, szegények, a mostani misén is jelen lévő cigány testvéreink; mindenki, aki nyitott szívvel belép a templomba.
A püspök ezzel kapcsolatban elmesélt egy történetet életének abból az időszakából, amikor Budapesten hittant tanított sérült gyermekeknek. A történet egy édesanyáról szólt, aki szégyellte a kislányát, mert nagyon látszott az arcán a sérültsége, ezért nem is vitte el a templomba. A kislány azonban nagyon szerette az énekeket, s kikönyörögte az anyukájától, hogy eljárhasson misére. Az édesanya a hátsó padsorban ült le, a kislány azonban előrejött az oltárhoz, és amikor a paptól egy keresztet kapott a homlokára, elindult visszafelé, köszönve a padsorokban ülő idős néniknek, egyiket-másikat meg is simogatva. Mondhatni, kivirult a templom. Az idők során a miséken az édesanya egyre előrébb lévő padsorban ült le a templomban, oldódott a szégyene, „mintha egy nagy seb gyógyulna az életében”.
– magyarázta Székely János.
A püspök a homíliájában a Prédikátor könyvéből vett olvasmány szavaiból indult ki. Mint mondta, a Kr.e. 3. században élt ószövetségi bölcsnek az öregedésről szóló gyönyörű költeménye, s annak záró mondata „minden csak hiábavalóság”, abban a korban íródott, amikor „még nem jelent meg az örök élet hite, az üdvösség történetében még húsvét titka előtt vagyunk”. Az emberek azt gondolhatták, hogy a halállal mindennek vége szakad. Minden csak hiábavalóság, az élet csupán szélkergetés, igazi oka, célja nincs, a semmiből a semmibe tart, értelmetlen, abszurd.
Sok ateista gondolkodó meg is fogalmazta ezt. Például Bertrand Russell azt mondta, mindaz, amit létrehozunk (épületeket, művészi alkotásokat, kórházakat, iskolákat), nem más, mint egyfajta szennyeződés, amit az ember nevű féreg a föld felszínére épít, de majd az idő vasfoga mindet szét is marja. A gondolatsort úgy fejezte be a filozófus, hogy „Ez a radikális pesszimizmus az, aminek alapján mindent építenünk kell”.
Székely János hozzátette: azt hiszem ezzel a radikális pesszimizmussal semmilyen igazán emberhez méltót, családot, nemzetet, jövőt építeni nem lehet. Bertold Brechtet is idézte, aki keserűen jegyezte meg: „meghaltok, mint az állatok, s utána nem következik semmi”. De ha az ember azt gondolja, hogy úgy fog meghalni, mint az állat, lassan úgy is fog élni, mint az állatok: eszmények, lelkesedés nélkül – folytatta a gondolatsort a püspök. – Amikor most a KATTÁRS-on főként az iskoláinkra gondolunk, akkor azért adunk hálát – és próbáljuk egy kicsit felmutatni is –, hogy a keresztény iskola a legfontosabb kincset adja meg a fiatal számára: a távlatot, a lét értelmét, a húsvéti fényt.
Ha valaki úgy véli, hogy az ember véletlenül van itt a föld felszínén, akkor például mindenfajta végső igazságszolgáltatás eltűnik – folytatta a püspök. – A földön igazságtalanul üldözöttek, nyomorgók számára nem lesz végső igazság, az emberi történelem gyökeresen, gyógyíthatatlanul igazságtalan, s eltűnik az erkölcs is. Vannak, akik azt mondják, az erkölcs evolúciós túlélési stratégia, de lehet, hogy ez a stratégia sok száz év múlva már más lesz, az erkölcs nem objektív valóság, inkább hagyomány, vagy szubjektív döntés. Pedig az igazi erkölcs nem ez!
Az erkölcs azt jelenti, hogy ha valaki rosszat tesz, azt azonnal abba kell hagynia – ezt a fényt adja meg az egyházi iskola, a a szép, a szent a jó, az igaz fényét.
C. S. Lewis hasonlata szerit, ha a gyerekek kis hajók lennének, akkor a mai nevelés csupán azt tanítja, hogy miként ne ütközzenek egymással, hogyan legyenek toleránsak, de ez nagyon kevés. Arról is kellene beszélni, hogy hogyan kormányozzuk az életünk hajóját, hogy ne süllyedjen el, hogyan tudunk győzni a lehúzó erők, az önzés, a harag ellen. De a jó hajózáshoz ez is kevés.
– tette hozzá a szónok.
Sokan ellenvetik ennek, hogy elégségesek a rövidtávú célok is. Azonban az ember nem tud úgy élni, mint az állatok, az ember rákérdez az életére: „miért vagyok? van-e ennek az egésznek értelme? mit kell tennem? miben reménykedhetem?”
Csak akkor vagyunk emberek, ha vannak eszményeink, értékek, amelyek önmagunk fölé emelnek, röpítenek. A keresztény iskola éppen ezeknek a nagy kincseknek az őre és továbbadója – fejtette ki Székely János. – Az isteni Logosz, a Bölcsesség a forrása a külsőnek és a belsőnek is. Az emberi történelem leghatalmasabb, megtermékenyítő ereje a Biblia: Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának összehasonlíthatatlanul nagyobb a hatása, mint Ciceró szónoklatainak, Szókratész bölcsességének, Einstein felfedezéseinek. A történelem legnagyobb, titokzatos hatóereje, a történelmet átvérző Isten. Az igazság, az erkölcs, a remény kincseit átadó keresztény iskola ezt tanítja, ebből indul ki, például akkor is, amikor a diákok a tanárokkal együtt eljárnak mozgássérülteket segíteni.
A keresztény hivatással kapcsolatban a püspök egy fiatal ismerőse történetét is megosztotta a szentmisén jelenlévőkkel. A fiatalember egy lelkigyakorlat után fellelkesedve tért haza, majd másnap munkába ment. Látta, hogy az egyik kollégája nagyon szomorú, magába roskadt. A munka végeztével a búcsúzáskor egy hirtelen elhatározással odalépett hozzá és átölelte. Az idős kolléga feltekintett, meglepődött, majd viszonozta az ölelést. A fiatalember aznap este kapott egy e-mail-üzenetet a kollégájától, amelyben a következő állt: Köszönöm! Hetek óta az öngyilkosságon töprengek, de ma átélhettem, hogy vannak még jó emberek és talán nekem is érdemes élnem.
– zárta beszédét Székely János, majd imádságra buzdított azért, hogy az „Egyházunk újra hiteles, fényes, ragyogó, világosság és kovász legyen; azért, hogy a családok boldogok, életet adók legyenek, s a fiatalok nyitott szívvel fogadják be a hit, a szeretet kincseit, amelyeket a szüleiktől, tanáraiktól kapnak.
A szentmise záró áldása után minden jelenlévő a Salve Regina-t énekelte.
Körössy László/Magyar Kurír
Fotó: Zuggó Zsolt
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
