Mostanában többször írtunk újrarendezett kiállításokról. A művészettörténészek, muzeológusok három állandó gyűjteményt újítottak meg a Magyar Nemzeti Galériában, mindegyikről írtunk a Mértékadó hasábjain. Most a Szépművészeti Múzeumba látogattunk el, ahol a Barokk változatok – Magyarországi művészet 1600–1800 címmel rendezett állandó kiállítást gazdagították, gondolták tovább.
Ha azt halljuk, barokk, először a túldíszített motívumok, a szerteszéjjel ágazó girlandok és a kis puttók, a gazdagon elomló drapériák játékos kavalkádja jut eszünkbe. Pedig ennél többről van szó, hiszen az itáliai Lorenzo Bernini szobrász és építész, aki a Szent Péter-bazilika kolonnádjait tervezte, vagy a csodálatos San Carlo alle Quattro Fontane római templomot tervező Francesco Borromini a barokk kor legnagyszerűbb alkotásait hozták létre. Persze ez csupán két kiragadott példa, hiszen sokan mások is szépséges műveket hagytak ránk, főleg az észak-itáliai régióból. Nyilván nem véletlen, hogy Olaszországban jutott a csúcsára a reneszánsz virágzása, majd a manierizmus közjátéka után a barokk, s később Franciaországban a rokokó, hiszen ezekben az országokban állt rendelkezésre a legtöbb pénz. De vajon, hogyan alakult mindez itt, Közép-Kelet-Európában? Erről szól a Szépművészeti Múzeum Barokk változatok című kiállítása.
Mindjárt az első teremben a korszak legnagyszerűbb magyar festőivel ismerkedhetünk meg, Mányoki Ádámmal, Bogdány Jakabbal, illetve a kevésbé ismert Stranover Tóbiással. A 17. század végén Magyarországról elszármazott művészek közül ők mindhárman sikeres életpályát futottak be külföldön a 18. század első felében. Műveiket elsőként a 19–20. század fordulójának nemzeti érzelmű magyar műgyűjtői fedezték fel, s néhányat hazajuttattak közülük. Nagyobb részüket azonban ma is külföldön őrzik.
Vegyük szemügyre Mányoki Ádám legismertebb képét, II. Rákóczi Ferenc portréját! Díszes, barokkosan szertelen, aranyozott keretben látható ez a remek festmény, üveg mögött, így sajnos erősen csillog. (De tudjuk, manapság nemcsak a vandáloktól, hanem esetleg a klímaaktivistáktól is védeni kell a remekműveket.) A magyar festészet emblematikus alkotása ez, rengeteget reprodukálták az idők folyamán; aki az eredetit nem látta, az is találkozott már vele, tankönyvekben biztosan. A festő leheletfinoman felvitt ecsetvonásokkal érzékeltette a modell arisztokratikus egyéniségét. A fejedelem díszes, magyaros ruházata sem vonja el a figyelmet határozott, intelligens arcvonásairól. Mányoki főként Berlinben, Varsóban és Drezdában dolgozott, s 1707 és 1712 között a fejedelem szolgálatában állt. Rákóczi az általa vezetett, a Habsburg Birodalomtól való függetlenedésért folytatott szabadságharc bukása (1711) után emigrációba kényszerült. Magyar nemesi viseletben és prémes kucsmában jelenik meg a képen, uralkodói rangjára mindössze hermelinbélésű kabátja és az aranygyapjas rendjel utal, amelyet 1708-ban kapott. A festmény feltehetőleg II. (Erős) Ágost lengyel király és szász választófejedelem számára készült Gdańskban, és Rákóczi ajándékaként jutott Drezdába, majd onnan Budapestre. Nemes Marcell gyűjteményének része volt, aki 1925-ben ajándékozta a múzeumnak.
A tárlaton először látható a múzeum új szerzeménye, szintén Mányoki Ádám képe, amely Agnieszka Emerencjana Pociejowa (született Warszyczka) lengyel nemesi hölgyről készült. Az asszony II. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem udvartartásának tagja volt, a király varsói udvara mellett gyakran tartózkodott a drezdai udvarban is. Igen közeli kapcsolatot ápolt II. Erős Ágosttal, egyes források szerint a szeretője volt. A király közvetlen környezetéhez tartozó, azonos pozícióval bíró, nemesi származású nőkhöz hasonlóan ő is igyekezett a hozzá közel állók érdekeit képviselni az uralkodónál, segíteni a pályafutásukban való előrelépésüket. 1709-ben házasodott össze Ludwik Konstanty Pociejjel, aki ugyanabban az évben elnyerte a Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság nagyhetmani (katonai parancsnoki) címét. Első férje halálát követően, 1730-ban Pociejowa újra férjhez ment, gróf Joseph Alexandre de Montmorency de Bours-hoz, a szász hadsereg tábornagyához. A portrén a lengyel származású nemesasszony lovagláshoz öltözve jelenik meg: széles kézelőjű, gallér nélküli kabátot, mellényt és háromszögletű kalapot visel. Az udvari arisztokráciához tartozó hölgyek gyakorta részt vettek a főúri időtöltésekben, például a vadászatokon. Az ilyen alkalmakkor szokásos női öltözék a férfiruha átfogalmazása volt. A kacér, kihívó póz, a kigombolt ruházat és a rózsaszín szalagcsokor az ábrázolt hölgynek az uralkodó udvarában betöltött bizalmi pozíciójára utal.
Lássunk most még egy hamisítatlan barokk portrét, szintén Mányokitól, a Georg Wilhelm von Werthern grófról készített képet! A páncélba öltözött előkelőség láthatóan jól táplált ember. Fején az elképesztő méretű rizsporos paróka ma már bizarr külsőt kölcsönöz viselőjének.
S még egy portré a mestertől: Önarcképe 1711-ből. Laza, könnyed testtartású, jó kedélyű fiatalember néz szembe velünk. Munka közben, szétnyíló fehér ingben, ecsetekkel, festőpalettával a kezében mutatja meg magát a művész. Podmaniczky János és Judit arcképe azonban meglepően más, mint az eddig bemutatott portréi. Az arcok még jók, de a fiú feje „el van rajzolva”, túl nagy a testéhez képest, és az egész kép kissé torznak hat. Ez mindenképpen egyfajta visszaesést jelent a reneszánszhoz képest, s Mányoki eddig látott portréihoz viszonyítva is. Vajon hogyan lehetséges ez a különbözőség? Talán a korszellemmel magyarázható, hiszen senki sem bújhat ki sem a bőréből, sem az adott kor gondolkodásának, stílusának hatásai alól.
A következő szekció címe: Válogatás közel kétszáz év hazai arcképeiből. Ezt olvashatjuk a falon lévő magyarázó szövegek között: „A 17. századi magyar portré elsősorban reprezentatív és leíró jellegű volt. Nem a magas minőségre vagy az egyéniség megragadására törekedett: a megrendelő elsőrendű szándéka az ábrázolt társadalomban elfoglalt helyének és rangjának bemutatása volt. Az időszak magyar kastélykultúrájának jellegzetes emléke a nemesi családi arcképgaléria, az »ősgaléria«, amely az ősöket, az élő rokon családtagokat – rendszerint egész alakos – festményeken örökítette meg. E festői és ikonográfiai szempontból is konzervatív ábrázolások célja a reprezentáción túl a nemesi-nemzeti öntudat kifejezése volt. A magyar nemesi viselet, mint a nemzeti-rendi azonosságtudat kifejezője, általános a magyar nemesurak és -asszonyok portréábrázolásain. A 17. század arcképfestési hagyomány sokáig, még a következő században is tartotta magát, különösen a középnemesség körében.” A kiállításon látható arcképek közül azért akad néhány, a személyiségjegyeket is megmutató, kiváló mű, mint például Herceg Grassalkovich Antal és felesége kitűnő portréja 1785-ből.
A legtöbb művész a véglegesnek szánt festményhez vagy akár szoborhoz vázlatokat készít, különösen akkor, ha megrendelésre dolgozik. Az építészek a vázlatok mellett még makettet is csinálnak a végleges tervek elkészítése előtt. Így van ez ma is, és így volt a 18. században is. A Szépművészeti Múzeum kiállításán a kurátorok külön szekciót szenteltek ezeknek a műveknek. Itt látható például Franz Anton Maulbertschnek a Szent István koronafelajánlását ábrázoló vázlata. Most elsősorban nem a tollal, krétával készített rajzokra gondolunk, hanem a kisebb méretű olajvázlatokra, amelyek sokszor frissebbek, spontánabbak, mint a végleges művek. Ezért ezeket az alkotásokat ma már teljes értékű műveknek tekintik a művészettörténészek.
A kiállításon ólomból öntött, fából faragott és égetetlen agyagból mintázott szobrok, domborművek is szép számmal láthatók. Égetetlen agyagból nemigen szokott fennmaradni szobormű az évszázadok távolából, egy 1723-ból származó angyal, a pesti belvárosi plébániatemplom kapuszobrának modellje mégis megmaradt. A levegőn megszárított szoborvázlaton a mintázás ujjlenyomatai is látszanak. Az ülő angyalalak a templom főkapuja feletti Szentháromság-csoport bal oldali angyalszobrához készült. A templomhoz a körplasztikákat Hörger Antal kismartoni származású mester mintázta.
Az utolsó szekcióban magyar témákat láthatunk a 18. század második feléből. A magyar szentek, főképp az Árpád-házi szent királyok, István, László és Imre herceg kultusza a középkortól fogva elevenen élt, és a barokk időkben is töretlenül kitartott. A nemzeti szenteket a kor nemesi divatját követő nemzeti viseletben, a királyszenteket gyakran barokk koronával, Szent Lászlót páncélban, Szent Imrét nemegyszer az osztrák főhercegi koronára emlékeztető koronával ábrázolták. A királyokról festett képeken minden esetben hangsúlyos kísérő az országcímer. Népszerűek voltak a magyar legendaábrázolások is, közülük a legjelentősebb Szent Lászlóé, aki a magyar lovag- és királyeszményt testesítette meg. A tárlatnak ebben a szekciójában láthatjuk a Szent István felajánlja a koronáját Máriának című képet is a 18. század második feléből, alkotója egy dunántúli festő.
A gazdag kiállítás végén szépséges, romantikus táj- és életképeket nézhetünk meg, mielőtt továbbmennénk a következő termekbe. Ott az európai művészet 1700 és 1800 között készült alkotásait tekinthetjük meg, de ez már egy másik történet. Talán egy alkalommal erről is írunk majd a Mértékadó hasábjain.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 2-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
