Mike Oldfield ikonikus művét, a tavaly ötvenéves Tubular Bellst Robin A. Smith és zenekara élesztette újjá exkluzív koncertturné keretében. Írásunk a február 24-én Győrben tartott koncert alapján készült.
„Korunk Mozartja akarok lenni” – nyilatkozta egyszer, sok évvel ezelőtt Mike Oldfield. A mondat egyaránt olvasható becsülendően ambiciózus és végtelenül arrogáns kijelentésként. Ilyen ellentmondásos művész maga Oldfield is, aki az elmúlt fél évszázadot felölelő karrierje során az avantgárd törekvésektől a legkommerszebb slágerpopig szinte minden zenei műfajban megmártózott már. Mégis, debütáló albumánál nagyobb sikert talán sohasem ért el. Az élő koncertezéstől legendásan irtózó, hangstúdiójának ketyeréi között viszont szívesen elmolyoló muzsikus azonban áldását adta Robin Smith zongorista-zeneszerző tervére, hogy ötven év elteltével újra megszólaltassák a Tubular Bellst, az Egyesült Királyság után idén az európai kontinensen is.
A Magyarországra február végén érkezett turné külsőségei az ihlető szerző kivételes maximalizmusához híven hűvös profizmust árasztanak: elegánsan berendezett terem és hangszerekkel bőségesen megpakolt színpad fogad minket, villódzó ledfalak vagy magakellető poszterek sehol. Elvégre a tiszta muzsikáé lesz a főszerep. A kilenctagú zenekar, élén a billentyűs Smithszel pontban este nyolckor lép elő, s a koncert első órájában Oldfield pályafutásából válogat. Felhangzik a Tubular Bells II lírai vezértémája, az Ommadawn (és negyvenkét évvel későbbi folytatásának) egy részlete, egy gyönyörű dal a Guitars című lemezről, s persze a jól ismert slágerek sem maradhatnak el: Moonlight Shadow, To France, Family Man. A félidőt Smith csaknem negyedórás szerzeménye, az egyértelműen Mike Oldfield-i hatásokat mutató The Gem koronázza meg. Az életművet alaposabban ismerők számára talán ez a rész nyújtotta a legnagyobb élvezetet, ugyanis Smith tisztelettel ugyan, de kicsit szabadabban nyúlt az alapanyaghoz: zongorafantáziaként induló tételbevezetőkkel, illetve gondosan megkomponált hangszeres intermezzókkal fűzte össze a darabokat. Az egymást gyakran évtizedes ugrásokkal követő szerzemények így meglepően egységes zenei folyammá szerveződnek, kiemelve Oldfield szerteágazó munkásságának közös alapvonásait.
A szünet után pedig jöhetett a mindenki által várt, legendás mű megszólaltatása. A Tubular Bells többek között előadói szempontból is bonyolult feladat: mivel Mike Oldfield annak idején az összes hangszert egymaga szólaltatta meg a felvételen, az élő előadás többszöri szerep- és hangszercserét követel meg a zenészektől. Leheletnyi felvezetés után a zenekar azonnal belekezd a híressé vált, repetitív orgonapont-témába, s amilyen finomsággal kezelik az egymásra rétegződő szólamokat, érezzük, nagy pillanatok fognak még következni. Smith itt-ott kézzel is instruál, ám nagy gesztusokra nincs szükség: a muzsikusok figyelnek egymásra – s főleg a közös játékból megszülető zenére. Igazi csúcspont a mű első részének fináléja, amelynek fifikás alaptémáját imponáló lendülettel hozzák a gitárok, a csőharang megszólalása pedig katartikus élmény. Öt évtized távlatából immár kijelenthető, hogy a Tubular Bells első tétele időtállóbb zene (ezt később maga Oldfield is elismerte): kidolgozottabb s egyszersmind összefogottabb, mint a továbbiak. Az élő előadás megpróbálja elrejteni ezt, és a zenekar – javára szóljon – a második rész során mindent megtesz ennek érdekében: leheletfinoman csengenek az üveghangok, vadul dübörög a rock, fenségesen szárnyal a női vokál, s végül egy felemelő, keretes befejezéssel búcsúzik tőlünk a produkció. Szerencsés döntés, hogy az eredetileg záró folktételt ezúttal leválasztották a műről, s külön, egyfajta közönségtapsoltatóként adják elő – a kívánt hatás nem is marad el.
„Korunk Mozartja akarok lenni” – aki olvasta Mike Oldfield magyarul éppen tíz évvel ezelőtt megjelent önéletrajzát, az tudja, hogy a félig ír, félig angol családba született zenész gyerekkora és pályakezdése milyen sokféle traumával volt terhelt. Zenéjében ott lüktet mindaz a düh, amit a magányossága miatt érzett, s amelyet jobb híján rendre kimuzsikált magából. A stúdióketyerék, az újszerű hangzások, a hallgatót bűvkörébe vonó repetíció és a fölényes virtuozitás csupán eszköz: egy nehéz – azóta talán már megbékélt – lélek zeneterápiájának vagyunk fültanúi.
(Mike Oldfield: Tubular Bells – ötvenéves jubileumi koncertturné, Győr, Olimpiai Sportpark Multicsarnok, 2024. február 24.)
Szerző: Paksa Balázs
Fotó: Brightonandhovenews.org
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 10-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
