A szépség felfedezése, érdek nélküli szemlélete (Kant), a bibliai és a református esztétika kialakulása, ennek kezdetei Kálvin művészetszemléletében, régóta foglalkoztat.
A szépséget Isten ajándékaként ismerhetjük fel már a Szentírás első lapjain, amikor maga Isten mondja ki a teremtéstörténet alkotó pillanatainak egyes történéseire: jó – tób. Ez a szó pedig a görög fordításban egyszerre jelent jót, célszerűt, helyénvalót, rendeltetésszerűt, tehát funkciós értelme van.
Például: „sarjasztott az Úristen a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót” (1Móz 2,9). Igencsak hamar kiderült az esztétikai szépségnek egy sajátos, minden korban újraértelmezett formája, a nőiség, amiről a Genezis könyvében, az esztétika, a szépség keletkezéstörténetében ezt olvassuk: „Látták az istenfiak, hogy szépek az emberek leányai…” (1Móz 6,2). Lehetne folytatni a bibliai szereleménekkel (Énekek éneke), a derék asszony dicséretével, el egészen Pál tanításáig. Jelezni szeretném, hogy a Biblia nem prűd, nem álszent, a szépséggel úgy foglalkozik, mint Isten alkotásával, mint amiben harmonikus, önmagával összhangban lévő, magasrendű szellemlényének, szépséglétének a valósága csillan fel egy-egy pillanatra az emberi tekintet és a hit látása előtt. Szépségeimről szóló írásokban ebben a szakrális értelmezésben használom a szépség fogalmát. Szépség számomra az, aminek látványáért, nem pedig birtoklásáért tudom magasztalni Istent. Így nemcsak egy hegyvonulat, virág, fa, patak vagy szédítően kék tenger lehet szép, hanem egy dallam, ének, zsoltár, festmény vagy szobor is. Egy épület vagy templom, női kézforma, lágyan fésült női hajkorona, bármely alkotás, ami funkciójában nem az abszurdra, Isten vagy Jézus megjelenítésére törekszik. Minden, ami Kálvin igen kényes és igényes értelmezésében istenmagasztalásra indít. Genfben ő semmiképpen sem akarván Isten lényének valóságát, dicsőségét még sóhajtásnyira sem csorbítani, s a bálványimádás minden formájától szinte neurotikusan iszonyodva, annyit engedett meg, hogy mindent lehet képben, szoborban kiábrázolni, ami Isten alkotásainak szépségét, de nem Isten kifejezhetetlen tökéletességét próbálja ábrázolni. Isten-képek, szakrális szobrok, szentek képei és szobrai nem, de minden más igen.
A görög filozófia, a tenger kékje és a hófehér sziklák izzó kontrasztjában és ragyogásában megvalósuló kristálytiszta szellemi reflexió a világra nagyon korán, jó két és félezer évvel ezelőtt megfogalmazta a kaloszkagathosz fogalmát, azaz a szépség és a jóság fogalmi, eszmei, ideabeli egységét. Kivált Platon volt az, aki ezek egymásba ölelkezését tanította, mint a láthatatlan égi dimenzióban létező örök ideaegység földi levetülését. Valójában abból az örök szellemi dimenzióból merítette tanítását, amelyikben a Teremtő már idők teremtése óta megvalósította a Biblia első lapjain kimondott jót, a funkciószerű és az esztétikai páratlan egységét, ami a teremtési folyamatban refrénszerű igazságként meg is jelent. Majd Augustinus, s a nagy középkori filozófus esztéták, Aquinói Tamás és Albertus Magnus rendszeresen és módszeresen ki is fejtették az égi fogantatású, földi láthatóságban megjelenő összefüggéseket.
1543. június 10-én Genfben a zsoltáros énekeskönyv előszavában (ami a délvidéki református énekeskönyv 1971. évi kiadásában is megjelent) az éneklést az istentisztelet és a közösségépítés legmagasabb szellemi formájának, a szív és a testvéri, gyülekezeti kultúra csúcsának nevezi.
A bibliai, az eszmetörténeti és a kálvini esztétika nyomán évtizedek óta keresem a szellemi és művészettörténeti megvalósulását az isteni szépségszemléletnek. Bőven akadt, akad egész kincstára az istenadat szépségeknek. Külön fejezetet képez a szépségteremtés emberi folyamatában azon keresztyén nők sora, akik akár hitbeli, kegyességi, teológiai nóvumokkal, akár művészeti alkotásaikkal, szépséges szőtteseikkel népi szinten, más formában az európai alkotások rengetegében mutatták fel Istentől kapott tehetségüket.
A másik Apollónia Hirscher, az erdélyi szászok gazdag és önzetlen patrónája. Róluk már írtam. A harmadik a cremonai csodafestő, a Michelangelo által is csodált Sophonisba Anguissola (1532–1625). Istenadta látáskultúrával, hallatlan finom, nőiesen lágy ecsetkezeléssel, és a keresztyén családi élet portréfestőjeként jelent meg a reformáció korában késő reneszánsz festőművészként.
Önportréján a fiatal alkotóművész tekint ránk, figyeli az őt nézőt. Mindent kifejez kutató tekintete, ami szinte a digitális kor képalkotó képességével és koncentrációjával méri be a festménynéző arcvonásait. Lélekbe mélyülő, de nem bántó, személyiségolvasó szemével a lényeget keresi: az arcon kifejeződő belső embert. Azt, aki vagy, aki vagyok. 24 évesen festette ezt az önportrét, sajátos kompozíciós kedvvel. A háttérben, ami akkoriban szinte szentségtörő bátorság volt, a Madonna nagyon emberi, anyai mozdulata látszik, kerülve minden teátrális vagy szakrális glóriát.
Csak a mozdulat a fontos a festményen: ahogyan a teljes meztelenséggel anyjára szoruló, hagyatkozó, figyelő Isten-Gyermeket a simogató anyai mozdulat, a gondoskodás, a mélyen szemébe néző, minden lélekrezdülést kutató anyaság működik. Az anyaság egyszerű, de fenséges képi himnusza ez.
Belülről felhangzó szépségek egyidejű áradása: a könnyed, mégis tudatos női művészkézé, a gyermek és édesanyja egymás létére boruló összefonódásé, a festőművésznő önmagán messze túlnéző modellérzékenységével. Az anyaság és a művészi érzékenység gyönyörű mozdulataival. Sofonisba, akinek édesapja ősi nemesi család sarja, akik egészen Karthágóig vezetik vissza magas családi kultúrájuk történetét, minden korabeli képzést megkapott a szülői házban, ahol hat leánytestvére és egy fiútestvére között tanulta meg a családkultúra minden csínját-bínját, szépségét és kötelezettségét. Nem véletlenül lett a spanyol uralkodók évtizedeken át kedvelt udvari portréfestője.
1555-ben alkotta meg csupa derű családi életképeinek egyikét, a legismertebbet, a sakkozó leánytestvéreivel és talán édesanyjának profiljával. Érdeklődő húgocskájának derűs arca, felnőttebb húgának ránk figyelő kedves tekintete a családi élet és az otthon derűjét, biztonságát, harmóniáját sugározza.
Édesapját, Amilcaret egyetlen fiútestvérével is megfestette. Sajátos, hogy szinte valamennyi családi csoportképén ott van a nélkülözhetetlen családtag, a kutyus. Sophonisba Anguissola, ahogyan nevében is ott van a sola, valóban egyedülálló jelenség a festészettörténetben. Van Dyck és Caravaggio is szinte példaképnek tekintette őt.
A Monteverdiről és Stradivariról elhíresült szülővárosába, Cremonába vágyódott vissza. 93 évnyi, a szépség ecsetszolgálatában, s a megtalált hivatás sok évtizedes éltető gyakorlása után a genovai San Giorgio-székesegyházban helyezték végső nyugalomra. Férje ezt vésette sírjára: „Sophonisbának, aki szépsége és rendkívüli képességei miatt a világ egyik jeles hölgye volt, aki annyira kitűnt az emberi arcok ábrázolásában, hogy korában senki sem érhetett fel vele”.
Sophonisba Anguissola 500 év után is adventi égmagasban őrzi Európa történetében első festőművésznőként a család méltóságát, értékét, rendkívüli fontosságát az alkotóélet megvalósításában is. Ez teszi érdemessé arra, hogy ma is megemlékezzünk róla, mint aki felrangosította Istentől kapott tehetségével az emberi élet fészekalját, az egészséges személyiség első és legfontosabb formálóját, a családot.
Avvento grazie alla discepola missionaria di Dio che ha fatto ciò che Dio Creatore le aveva ordinato di fare durante la sua lunga vita.
Adventi köszönet érte Isten küldetéssel felruházott női tanítványának, aki azt tette hosszú élete során, amire rendelte őt a Teremtő Isten.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
