A tény, hogy az egykor csodált és irigyelt Nyugat ereje és értékei hanyatlóban vannak, legfeljebb csak azok számára hathat a meglepetés erejével, akik az elmúlt időszakot egy lyuk vagy valamelyik brüsszeli, washingtoni agytröszt mélyén töltötték.
Bár a folyamat az elmúlt néhány évben vált igazán látványossá, a jelenségnek évszázados irodalma van. Oswald Spengler magyarul épp idén újra kiadott monumentális művében, A Nyugat alkonyában bő száz éve megjósolta civilizációnk vesztét. Spengler (és akkoriban még oly’ sokan mások) felhívta azokra az azóta is megoldatlan problémákra a figyelmet, amelyek előbb-utóbb civilizációnk vesztét okozzák majd.
Miközben az ellenoldal éppen azt igyekszik elhitetni a tömegekkel, hogy a jó időknek sosem lesz vége, az „innenoldal”, ellenkező előjellel ugyan, de hasonlóan ostoba hibába esik. Az amerikai hegemónia monolitján megjelenő minden egyes repedést óriási üdvrivalgás követ, mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok összeomlása épp, hogy csak megelőzi kényelmes, megszokott életünk összeomlását. Annak a kényelmes, megszokott életnek, amelyet tetszik vagy sem, bizony az Egyesült Államok fegyverei szavatoltak az elmúlt 80 évben. Mindez úgy is igaz, hogy ma már teljesen világos, az európaiak önvédelemre való szándékának és képességének feladását bizony Washingtonból vezényelték le.
Úgy tékozoltuk el az elmúlt évtizedekben mindazokat az értékeket és eredményeket, amelyek naggyá tették a Nyugatot, hogy közben a napnál is világosabb, érvényes alternatívát nem tudunk a helyére állítani. Sem Kína, sem Oroszország, az arab világ pedig végképp nem jelent kiutat abból az űrből, amely a nyugati kiüresedés után keletkezik majd.
Az amerikai és a nyugati berendezkedés bukása a mi bukásunk, kudarca a mi kudarcunk, vége pedig a mi életünk végét is jelenti. Örülni Amerika bukásának körülbelül azzal egyenértékű, mintha egy rákbeteg halálát a betegség felett aratott győzelemként értékelnénk.
Megjelent a Magyar7 2023/47. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
