.Kicsi balkáni anzixünk második részébe csöppent a tisztelt olvasó. A legutóbbi hétvégén még a horvát részeken járta útját csapatunk, a mostani szombatnak viszont már Bosznia és Dalmácia lettek a főszereplői.
Kezdjük Boszniával. Mennyit is ér nekünk? Semmit…és Mindent! Vele már mondhatni viszonyunk van. Nem hiába, aki már harmadik alkalommal lép e földre, mint mi, akkor már más a leányzó fekvése. Ismered, tudod mire számíthatsz. Nincs sumákolás, csak tömény őszinteség, amit ez a vidék most is megadott nekünk. Elhagyván a Plitvicei-tavak miliőjét és ezzel a horvát részeket, háromtagú csapatunk a bosnyák félhold fényében vonult be Bihács városába. Vacsorának jöhetett a csevap, sopszka saláta kombó, finom fehér borral leöblítve. Ennyivel ki is merítettük aznapi bosnyák aktivitásunkat. Hosszú út volt már mögöttünk, így az alvással most sem akadtak gondok.
Másnap hétfőt mutatott a naptár. Hát jobb a Balkánon szaladgálni és kezdeni a napot, mint munkában. Maradjunk annyiban, errefelé sem sietik el a munkába járást. Reggel kilenckor a város korzóján szürcsöltük a capuccinót a helyiekkel. Még mielőtt nekiindultunk volna az Una Nemzeti Parknak, előjátéknak tettünk egy kisebb lábmozgatós városnézést. Viharok tépte történelme során már ez a város is sokat látott. Elég visszatekinteni csak az utóbbi harminc évre. Az 1992 és 1995 között zajlott boszniai háborúban végig szerb csapatok ostromolták a várost. Bihács blokádja végül 1995 augusztusának elején, a horvát hadseregnek a boszniai hadsereggel közös Vihar hadműveletének keretén belül végrehajtott akcióját követően szűnt meg. Ennek nyomai máig láthatók a városban. Bihács egy kis szelete annak a hatalmas balkáni mozaiknak, melyet ha egyszer sikerül kirakni, a végeredmény egyenlő lesz a reneszánsz életérzéssel.
Egyébként egész jól néztünk ki. Talán még soha nem néztünk ki olyan jól, mint azon a boszniai napon. Miért írom ezt? Mert a csapat a lehető leghatékonyabban töltötte ki azt a napot. Habitusunkhoz hozzátartozik a tudatos tervezés és az időmenedzselés. Szembejöttek velünk a lenyűgöző panorámájú várromok (Sokolačka kula és Stari Grad Ostrovica) majd a hűs vízesések Martin Brodnál. A szerelmes földrajz itt is csúcsra járt és a határátkelés is jól sült el. A határőr csak pislogott, hogy mennyire képben voltam az országával. Mondta is: költözzek ide, biztos találnék magamnak helybéli feleségjelöltet. Nincs ezzel probléma – gondoltam – jövünk mi még Boszniába, de előtte szétnézünk a napfényes Dalmáciában is, hogy ott milyen a felhozatal. Igy aztán lehúztunk a mi Záránkba, ahol következő éjszakánkat terveztük tölteni.
Kora estére érkeztünk szállásunkra. Aktív napot tudtunk magunk mögött így igazából már nem volt kedvünk sok mindenre. Ezért aztán egy jó vacsora után be is vágódtunk az ágyba. Úgy terveztük, hogy másnap kiadósat fürdünk az Adria hűs vizében, majd délután szépen besétálunk a zárai óvárosi forgatagba.
Így is tettük. A reggelink elfogyasztása után csak pár lépés és már a parton is voltunk. Mindenki tette a magáét – zenét hallgatott, vagy éppen csak lebegett a vízen. Ez a félnapos teljes pihenés éppen jó volt arra, hogy összeszedjük utolsó erőnket, hogy utána szétnézzünk Zárában. Vén kontinensünk egyik legrégebben lakott városa, igazi képeslap jellegű hely. Az ókori, a Ramanique, a reneszánsz, a Habsburg elegancia és a modern építészet keveréke a város. Az odaérkező folyamatosan római kori romokba lát (Roman Forum), kecses nyakú templomok magasodnak formás apszisokkal (Szent Anasztázia-székesegyház, Szent Donát-templom) kozmopolita kávézók és minőségi múzeumok sokasága közül válogathat az utazó. Errefelé a kulturális unalom nem igazán ismert fogalom. Nagyon jól esett ez a dalmát életérzés, amolyan záróakkordként tökéletesen beleillett mi kis balkáni utunkba.
Következő napunkon ismét az utazásé volt a főszerep. De ez most inkább már a hazaútról szólt. Biztonságban hazaérve, pedig elkezdhettük tervezni, hogyan ismerjük meg következő úticélunkat
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
