Az Egyesült Államok politikusai gyakorta oktatják ki a világ többi részét a demokráciáról, az emberi jogokról. Kínos ezt hallgatni, mert tudjuk, mi történt az Afrikából odahurcolt négerekkel és az őslakos indiánokkal. Az utóbbiak tárgyi hagyatékát múzeumokba hordták össze, de igazándiból nem értették meg őket és bocsánatot sem kértek tőlük az őket ért embertelenségekért. A német May „Károly” sokat tett az érdekükben, hiszen rokonszenves hősei Winnetouval az élen sok hívet szereztek a hős és jellemes indiánoknak. A szerző pechjére Hitler kedvelte őt, ezért a második világháború után egy ideig mellőzték a műveit, holott azokban semmi kifogásolnivalót nem találunk, sőt. De azután regényeit az 1960-as években filmre vitték és azok a népszerűség tetőfokára hágtak. Órákat álltunk a pénztáraknál, hogy jegyhez jussunk.
Indián tematikájú filmek azelőtt, meg azután is születtek, melyek rendszerint rokonszenves, tisztességes embereknek mutatták be őket, néha bizony megszégyenítve a keresztyéneket. Gyökössy Endre néhai lelkipásztor hívja föl egy ilyen esetre a figyelmet, melyről James Fenimore Cooper írt regényében. A fehérek és rézbőrűek békét kötöttek. Egy csoport fehér ezt megszegte. Az indiánok elfogták őket és törzsfőjük elé vitték. A mindenki által várt skalpolás és kivégzés azonban elmaradt. A törzsfő közölte, ő békét kötött, tehát azt nem fogja megszegni, mint az ellenlábasai. Elkoboztatta a fegyvereiket és szabadon bocsátotta őket! Okultak-e belőle? – ez számomra a legizgalmasabb kérdés.
Az oszázsok ékszereket hordanak, jó ruhákat vásárolnak, gépkocsijaikat fehér sofőrök vezetik… Csak hát a gazdagság varázsa mágnesként vonzza a kétes elemeket. Emiatt vidéküket szélhámosok és vállalkozók miriádja lepi el, hogy a „rézbőrű milliárdosoktól” – ahogy a korabeli sajtó írta – bérbe vett földek révén meggazdagodjanak. Nem csupán tisztességes módon igyekeznek vagyonhoz jutni, hanem elfogadhatatlan, embertelen módszerekkel is. A törzs tagjai sok esetben gyilkosság áldozatai lesznek. Ha pénzről van szó, nincs kegyelem, nincs emberiesség! Méreg, lőfegyver, vonat elé lökés, bármi megfelel… Azok sem élnek sokáig, akik kérdéseket mernek feltenni, netán nyomozni próbálnak.
David Grann (*1967), oknyomozó újságíró amikor regényt írt erről a történetről (Killers of the Flower Moon/A holdvirág gyilkosai/, 2017), nem kellett a fantáziájára hagyatkoznia. Az élet írja a legérdekfeszítőbb, felülmúlhatatlan történeteket! Éveken át bújta a levéltárakat és a helyszíneket is felkereste, hogy az amerikai kriminalisztika legsötétebb, agyonhallgatott bugyrát feltárja, melyre az 1920-as években került sor. A bestsellerré vált regény végre igazságot szolgáltat Amerika ártatlan őslakosainak és egy sötét fejezetet tár a nyilvánosság elé. Egy tükröt. Ebből az alkotásból született a film.
Magyarul a kötet 2019-ben jelent meg Megfojtott virágok, Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése címmel (fordította Babits Péter).
A történetet az teszi még érdekfeszítőbbé, hogy ekkor születik meg a Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI. Ennek fiatal igazgatója, John Edgar Hoover (1895–1972) erőteljesen lát munkához. Ezzel kívánja igazolni az FBI létjogosultságát. 1924-től haláláig, 1972-ig vezette ezt az intézményt. Hooverről 2011-ben készült film, akit a Titanic c. film főszereplőjeként is közismert Leonardo DiCaprio alakított. Az említett regényből készült film főszereplője is ő lett (Ernest Burkhard). Egy első világháborús veteránt alakít, aki nagybátyjához, William Hale (Robert De Niro) bűnözőhöz, a „Királyhoz” érkezik. Az általa működtetett bűnhálózat a rendőrség nemtörődömsége miatt hatékony. Ő ösztönözi unokaöcsét, hogy egy oszázs családba házasodjon be, hogy megkaparintsák a vagyonukat.
Ezt tartják DiCaprio eddigi pályafutása legmegrázóbb alakításának. Feleségét Lilly Gladstone (Mollie Burkhart) alakítja bravúrosan. Szenvedély és árulás története bontakozik ki. Az embert néha az undor fogja el ennek láttán. Hová süllyedhet bárki is, ha nem rendelkezik erkölcsi iránytűvel. Ez lehetne a film igazi drámai feszültséget kiváltó kötőeleme, de az széttöredezik és végül semmivé foszlik.
A tükör, még ha némi kívánnivalót is hagy maga után, szembesít a gaztettekkel.
A rendező számos bűnügyi témával kapcsolatos filmet rendezett, így otthonosan mozog ezen a terepen.
A 206 perces filmben csak két óra után követhetjük a nyomozást.
A regényt nem állt módomban olvasni, így arról semmit sem mondhatok, de a film – a lelkes beharangozásoktól eltérően – felemás alkotás. Túl hosszú és néhol unalmassá válik. Ha nem olvastam volna több előzetes ismertetőt róla, akkor bizony nehezen, csak a vége felé tudtam volna összerakni a történetet, ami viszont nem segíti a nézőt a tájékozódásban. A fel-feltörő olaj, mely a történet „mozgatórúgója” lenne, eléggé passzív, nem illeszkedik szervesen a történetbe. Csak a bírósági tárgyaláson esik szó az összefüggésekről. A bemutatott gyilkosságok nem váltanak ki részvétet, hiszen alig ismerjük őket. Csak utólag derül ki részben, hogy ki kicsoda. Így is egyes részei kaotikusnak tűntek és sok részlettel nem tudtam mit kezdeni. A néző néha kívül marad a történeten. Az alkotás minden erénye ellenére elidegenítő hatást gyakorol. A három főszereplő játéka viszont részben feledtette az üresjáratokat.
Nem lenne jó ötlet, ha az egykori kassai Mosoly, ma Úsmev moziban a magyar szinkronnal levetített lassan döcögő alkotást ismertetnénk. Ezt a filmet az idei cannes-i filmfesztiválon mutatták be. Magyarországi bemutatójára október 19-én került sor.
Így is fontos alkotás született, mely hiányosságai ellenére egy feledett mulasztásra hívja föl a figyelmet.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
