Már meséltem a sajátos kubai filmpolitikáról.
Lényege röviden: még a régiószinten enyhe kádárista cenzúrához képest is kevesebb korlát volt Kubában. Kubában a tv-ben, a mozikban gyakorlatilag mindent bemuttak, minden népszerű külföldi filmet. Kubába beengedtek gyakorlatilag mindent, kifejezetten antikommunista alkotásokat is akár, ha azok nem irányultak direkt módon a kubai rendszer ellen. Amit kifejezetten tiltottak az csak 2 műfaj volt: a kemény pornó és a durva horror, utóbbit állítólag azért, mert Fidel utálta ezt a műfajt.
Szóval olyan filmeket láthattam Kubában, melyeket Magyarországon csak a rendszerváltozás után lehetett megnézni.
Viszont az ideológiai, politikai szempontból legrizikósabb filmeket csak a fő állami tv-csatornán mutatták be egy Tanda del Domingo (kb. „Vasárnapi műsor”) nevű vasárnap délutáni műsorban, jellemzően egymás után 2-2 filmet minden vasárnap. Tulajdonképpen a legérdekesebb filmeket.
Ez a Tanda del Domingo úgy zajlott, hogy megjelent a képernyőn egy 60 éves körüli bácsi, neves őskommunista elvtárs (már akkor kommunista volt, amikor még Fidel Castro se volt az!), hivatalosan pedig a Havannai Egyetem egyik művészettörténet professzora, név szerint Mario Rodríguez Alemán, gúnyneve szerint Mario Rodríguez Alemán Democrático (Alemán = Német, Alemán Democrático = Német Demokratikus). Az emberke imádott beszélni, így nem ritkán képes volt minden film előtt akár 30-40 perces előadást is tartani, mintha az egyetemen lenne. Hosszasan, bonyolultan, de mindig eljutott oda, hogy a fehér az fekete, a fekete meg fehér, s minden ami van az kódoltan Fidelt igazolja.
Én párszor láttam őt személyesen is, ugyanott, ugyanabban az épületben voltam diák 1985-1986-ban, ahol ő tanított, bár nekem sose tanított, mert én nem azon a szakon voltam, ahol ő jeleskedett. Ő volt tulajdonképpen a kubai Aczél György, csak neki nem volt politikai hatalma, hiszen nem volt tagja az ország vezetésének, de informális hatalma óriási volt. Érdekesség: az említett emberke húga volt 1984-1985 között a múzsám spanyol nyelv és irodalom magántanára, amikor még nem ismertem őt (1985. szeptember 2-án ismertük meg egymást, a tanévnyitón).
Mario Rodríguez Alemánt elkezdtek utánozni, tömegesen. Nem viccből, komolyan. Elkezdtek „forradalmi” elemzéseket csinálni a legkevésbé lényeges filmekről is.
Az őrület csúcsa az Isaura, a rabszolganő című brazil szappenopera bemutatása volt Kubában 1984-ben. Nagyon népszerű volt persze. Még arra is képes volt Kuba, hogy meghívták a teljes stábot Havannába. Nagy volt az öröm, mert a két főszereplőt – Isaurát és a gazdáját, Leônciót – alakító színészekről kiderült: hithű kommunisták, különösen Rubens de Falco – Leôncio – mondott olyan forradalmi beszédet Havannában, hogy az még a kubai szabványok szerint is kissé túlzónak tűnt, de Lucélia Santos – Isaura – is hitet tett, hogy a világ legjobb rendszere a kubai.
Nagy öröm volt Kubában, de aztán jöttek mindenféle akadékoskodó kubai értelmiségiek, akik lehűtötték a kedélyeket: lehet, hogy a színészek rendes kommunisták, forradalmárok, de maga sorozat antikommunista, ellenforradalmi mű!
S lassan mindenki belátta: az Isaura, a rabszolganő sorozat tényleg burzsoá propaganda, ügyes propaganda a forradalom ügye ellen.
S jöttek a hosszú stúdióbeszélgetések, egyszerű emberek és ismert személyiségek, akik hosszasan és alaposan leplezték le az ármányt. A kulcs a sorozat utolsó része.
A sorozat ugyanis röviden arról szól, hogy Leôncio reménytelenül szerelmes rabszolgájába, Isaurába, aki nem viszonozza ézelmeit. Ez a szerelem olyan mértékben elveszi Leôncio eszét, hogy képtelen rendesen üzemeltetni az ültetvényt, azt lassan teljes csődbe taszítva. Itt lép képbe Álvaro, brazil milliárdos, aki rendkívül modern ember, már minden rabszolgáját felszabadította, s mellesleg szerelmes lesz Isaurába. A végkifejlet: Álvaro megveszi Leôncio minden tartozást, majd csődeljárást indít ellen, aminek következtében Álvaro lesz Leôncio ültetvényének tulajdonosa. Ekkor Álvaro felszabadít minden rabszolgát az ültetvényen, majd feleségül veszi Isaurát. Az ültetvényen a volt rabszolgák örömünnepben törve ki ünneplik Álvarot, aki olyan rendes ember, hogy kihirdeti: minden volt rabszolga maradhat az ültetvényen, immár mint szabad bérmunkás.
S itt van az ideológiai probléma. Rögtön kettő is:
- a sorozat pozitív színben tünteti fel a kapitalista kizsákmányolást, hiszen Álvaro, a milliárdos abszolút pozitív hős,
- s nem elég ez, de a népet meg idióta csürhének állítja be, hiszen azok még ünneplik is kizsákmányolásukat!
Sok kritikát hallottam ezekben a beszélgetésekben. Kedvencem, amikor felállt egy utca embere, középkorú nem túl művelt kinézetű néger ember, aki kifejtette: nem tudja elfogadni, hogy a volt rabszolgák miért nem üldözték el az új tulaj Álvarot, miért nem alakítottak dolgozói szövetkezetet, majd miért nem indultak meg kapával-kaszával a vállukon Rio felé (akkor az volt a brazil főváros), kikiáltani a proletárdiktatúrát.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »