Kevés város van a világon, amely olyan mély nyomot hagyott az irodalomban, a művészetben és az emberek lelkében, mint Dél-Olaszország gyöngyszeme, Nápoly. Engem is megérintett, emlékeimet, a várossal kapcsolatos gondolataimat kötöttem csokorba.
A „Nápolyt látni és meghalni” szállóigét Goethének tulajdonítják. A nagy német költő azt sugallta, hogy addig nem szabad elhagyni az árnyékvilágot, amíg nem láttuk az egykori Neopolist, magyarul Újvárost.
Nápoly történelmének és műemlékeinek könyvtárnyi irodalma ismert, ebben az írásban inkább kultúrtörténeti jelentőségének morzsáit szeretném – az én olvasatomban – felcsipegetni és megosztani.
A város fekvése lenyűgöző, a Nápolyi-öblöt Fokváros mellett a világ legszebb látványosságának tartják. Megadatott, hogy mindkettőt láthassam, így bólintok. A kivételes panoráma a festőket is megérintette; számomra a legkedvesebb idősebb Pieter Bruegel alkotása, a Tájkép Ikarosz bukásával. A remekmű a brüsszeli Szépművészeti Múzeum féltett kincse. Kétszer is elzarándokoltam a festményhez, ami egy életfilozófiát tár a szemlélő elé. A mitológiai történet szerint a hős Ikarosz apja, Daidalosz segítségével – Krétáról való szökéséhez – szárnyakat készített, amelyeket méhviasszal rögzített. Amikor túl közel került a naphoz, a kötőanyag megolvadt, s a szerencsétlen ifjú a tengerben lelte halálát. Nos, Bruegel sajátosan dolgozta fel a témát, a bukott hősnek csupán a lába kandikál ki a tenger habjaiból, a gyönyörű hegyoldalban szántó paraszt pedig ügyet sem vet a tragédiára, békésen szánt tovább; nem az ő dolga.
Nápoly vidéke az évezredek során igencsak átjáróház volt, görögök, rómaiak, szaracénok, normannok, spanyolok, no és magyarok adták egymásnak a kilincset. E kavalkád a helyiek szokásain, nyelvén, s habitusán is igencsak nyomot hagyott. A nápolyiakat derűs embereknek írják le, akik saját nyelvjárásukat, a lengua napulitanát beszélik, s dialektusukat az UNESCO önálló regionális nyelvvé nyilvánította.
A napos és az árnyékos oldal
A közhely szerint életük minden napja tánccal, dallal teli örömünnep. Ezt nem kívánom cáfolni, de azért az oda érkező jó, ha odafigyel az árnyas oldalra is: a rablás Dél-Olaszország fővárosában igencsak elterjedt, s a turisták nemegyszer feledhető emlékekkel térnek haza. A bűnszövetkezeteket az ottani maffia, a Camorra irányítja, s jóllehet, néha lekapcsolnak egy-egy kisebb bandavezért, a szervezet hamar regenerálódik; a viszonylag szegény környéken bőven akad utánpótlás.
„A kocsmák és az éttermek városa” – mondják mások. Anatole France a Bonnard Szilveszter vétke című kedves könyvében is idéz egy ottani kocsmafeliratot:
„Addig együnk-igyunk vígan barátom, Amíg a lámpa győzi olaját: Ki tudja, hogy’ leszünk a másvilágon? Ki tudja, lesz-e kocsma odaát?”
Amikor hallom Nápoly nevét, számos dolog jut még eszembe. Kezdjük a nápolyi dalkinccsel. Ki ne ismerné a Sorrentói emlék, az O sole mio, vagy a Funiculì, Funiculà negédes muzsikáját. Az utóbbi a város siklóvasútjának felavatását dicsőítette, s egy olasz újságíró, Peppino Turco szövegét a híres dalszerző, Luigi Denza zenésítette meg. Az opus elterjedt a világon, Rimszkij-Korszakov zenekari változatot készített belőle, Richard Strauss pedig felhasználta az Aus Italien című szimfonikus fantáziájában. Lelkesedéssel tette, de lett is belőle szerzőjogi vihar, amit a nagy német szerző pénztárcája bánt.
A gazdag dalkincs a magyar szerzőket is megihlette. Sárdy János a Magdolna című filmben énekelte Polgár Tibor és Nádasdy Kálmán szerzeményét, a Nápolyi dalt. Talán ismertebb Fényes Szabolcs slágere a Küldök néked egy nápolyi dalt, amit Máté Péter is előszeretettel adott elő. Az utóbbi szám elhangzott a Nápolyt látni és… című magyar filmszatírában is, amikor a főhős gúnyosan triumfál az ifjú titán nápolyi kiküldetésének meghiúsulásán.
A híres 6/8-os tánc, a tarantella Szicíliában lehetett őshonos, de Nápoly is magáénak érzi. A mozgás kiváltója a legenda szerint egy pók csípése. Rossini híres Nápolyi tarantellája a holdas éjszakát idézi, amikor e páratlan hangulat táncra sarkall. A fergeteges darabot számos zeneszerző feldolgozta. A teljesség igénye nélkül említhetem Lisztet, Chopint. A dallam a híres filmben, a Római vakációban is felbukkan, és szökésre ösztönzi a protokoll nyűgje alól kikívánkozó bájos hercegkisasszonyt (Audrey Hepburn).
A nápolyi pizza
A minap olvastam egy új pompeji feltárásról, ami az olasz lángos hivatalos történetét is átírhatja. Júniusban jelentette be a Pompeji Régészeti Park, hogy egy újonnan meglelt freskón egy pizzához megszólalásig hasonlító tésztaételt fedeztek fel. Sajttal, fűszerekkel, gyümölccsel ízesítették (a paradicsom akkor még – Amerika felfedezése előtt – ismeretlen volt Itáliában). A nápolyiak folytatták az elődök hagyományát, a pizza napolitana világhírű lett: titka összetevőinek szigorú megválasztásában rejlik.
A háború után kicsit késve érkezett hozzánk a nápolyi gasztronómia, jóllehet a kommunista érában nem támogatták a Nyugatról érkező csemegéket. 1963-ban megtört a jég, Budapesten, a Váci utca elején megnyitották a Napoletana éttermet. A lakosság nagyobb része minden bizonnyal nem talált összefüggést Nápoly és az étterem között, de az elnevezés jól hangzott. A korabeli híradások szerint eredeti olasz ételek, pizzák várták a betérőket, de azért a bennfentesek szerint ez kissé sántított.
A konyhai alkalmazottak szakácskönyvekből tanulták az étkek elkészítését, de ki ismerhette akkor az eredetit? Az akkori pesti elit felkapta a vendéglátóhelyet, maszekok, kétes egzisztenciák, aranyifjak verték el itt a pénzüket. A szórakozóhely hajnalig volt nyitva, így – aki még bírta szusszal – ott fejezte be korhely napját. A hetvenes évektől a magyar lányok fokozottan érdeklődtek a talján ifjak iránt, és az elnevezés is megszületett: „digózás”. Az olaszok, akik igencsak bírták az éjszakázást, magyar kedveseiket szívesen vitték a Napoletánába. Magam is jártam e helyen, egyszer egy chiantis borosüveget kunyeráltam a főpincértől egy asztali lámpához, amit nagy kegyesen meg is kaptam. De egy kicsit elkalandoztunk…
Séta a tengerparton
A magyar irodalom is bővelkedik nápolyi témákban. Passuth László a kétes hírű Nápolyi Johanna életét írta meg. Surányi Miklós A nápolyi asszony című regényének hőse Mátyás király felesége, akinek bölcsőjét is Nápolyban ringatták. Márai Sándor San Gennaro vére című könyve is Nápolyban játszódik, s részben egy tragikus sorsú emigráns szemével tekinthetünk a városra.
1983-ban eléggé kalandos körülmények között kerültünk feleségemmel Nápolyba. Korábban Szicíliában kifosztottak, így az olaszokba vetett – addig sem erős bizalmunk – ugyancsak megingott. E cikkhez sem tudok saját fényképeket mellékelni, mert fotóapparátusom is a brigantiknál landolt, így javarészt Bálint fiam későbbi felvételeivel illusztrálom a leírtakat. Hajnalban érkeztünk a metropoliszba; eléggé fáradtan vetettük bele magunkat a városnézésbe. A történelmi helyeket járva görcsösen szorongattuk táskánkat, mindenkiben potenciális bűnözőt láttunk, de szerencsére az „ugyanabba a fába nem csap a ménkű” mondás ezúttal érvényesült.
Végigjártuk a magyar szempontból értékes műemlékeket, s nagy sétát tettünk a tengerparton. Megálltunk az Anjouk idejében épített Castel Nuovónál, az épület gyakran tűnik fel a Piedone -filmekben is. Elmentünk a Molo Angioinóhoz, s belekóstoltunk a kikötő színes világába, ahol úton-útfélen csempészárukat kínáltak. Végigmentünk a Galleria Umberto fedett utcáján, a kávézók népes tömegéhez viszont – az árak miatt – nem csatlakozhattunk. Az impozáns passzázs párját már Milánóban is megcsodálhattuk. Vele szemben a híres operaházhoz, a San Carlóhoz zarándokoltunk. A színház nagyobb múltra tekint vissza, mint milánói és velencei nevesebb konkurenciája. Hosszasan lehetne sorolni az ott alkotó zeneszerzőket. Cimarosát, Paisiellót, Rossinit, Donizettit és Bellinit említhetem. Egy szerzőt kiemelek, ő az egyik kedvencem: Pergolesi. A zseniális komponista csupán 26 évet élt, és a vígopera műfajában alkotott maradandót. Az Úrhatnám szolgáló című remekművét más nagyoperák szünetében játszották, de míg az akkor híres dalművek sora a süllyesztőbe került, addig az ő opusai máig élnek. Beültünk egy pizzériába, amely egy szent nevét viselte. Igen, számos vendéglátóhelyet szentekről neveznek el, nem bigott vallásosságból, inkább babonából. E pizzériában a legolcsóbb, Margarita tésztát rendeltük, s hozzá valami vinkót kortyolgattunk.
A mellettünk ülő olasz úr – látván fancsali képünket – megkérdezte, mi aggaszt minket, így röviden előadtuk kifosztásunk történetét. Felhúzta nadrágja szárát, s megmutatta, hogy a pénzét a bakancsában hordja. Nápolyi kirándulásunkat a Nápolyi Régészeti Múzeumban fejeztük be. Egy újabb fejezetet érdemelne bemutatása, hiszen a világ egyik legszebb görög–római gyűjteményével büszkélkedhet.
Most, hogy Nápolyra emlékezem, nosztalgiát érzek a város iránt. Feleségemmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk (pénzünket természetesen a bakancsba rejtve), ha sikerül, közreadjuk friss benyomásainkat.
Megjelent a Magyar7 2023/35.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
